142. fejezet (Kristen)
Mielőtt a felszínre törhettek volna túlságosan kellemes emlékeim, kimenekültem a hálószobából. A csomagjaimat a bejárat mellé tettem, és kimentem az erkélyre elszívni egy cigit. Ha most bementem volna Rob után a fürdőbe, akkor biztosan lőttek minden elhatározásomnak.
Annyira szerettem volna, ha találok valami más megoldást, de nem jutott eszembe semmi. Itt van ez a gyerek. Aki semmiről sem tehet. Akárki is az apja. De erre még nem vagyok én sem felkészülve, gondoltam. Hiába erőltettem az agyamat, nem jutottam semmire. Idő kell…
Amikor hallottam, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, elnyomtam a cigit, és egy utolsó mély lélegzetet véve életem legnagyobb alakítása előtt, beléptem a nappaliba.
Rob épp a hálóból jött kifelé, csak egy törülköző volt a dereka köré csavarva.
Ahogy megláttam, szívem hevesebben kezdett verni, de nemcsak a látványa miatt. Attól is rettegtem, hogy nem lesz elég erőm végigcsinálni, amit kitaláltam. Lesütöttem a szemem, mielőtt végképp elgyengülök, és újra győzködni kezdtem magam, hogy ez a leghelyesebb, amit tehetek. Bár már nem voltam benne olyan biztos…
Rob is megtorpant, ahogy meglátott.
- Kristen… - suttogta.
- Én… sajnálom – feleltem ugyanolyan halkan.
Érzékeltem, hogy közelebb jön hozzám, de tudtam, ha most megérint, akkor vége mindennek, és nem fogok tudni elmenni. Keresztbefontam a karjaimat a mellkasom előtt, ahonnan a szívem készült kiugrani. Nem gyengülhetek el, csakis az ő érdekében, ismételgettem magamban, nyugalmat erőltetve magamra.
- Mi… ez – mutatott Rob a csomagok felé.
Ránéztem, és az ő szemeiben épp azt a fájdalmat véltem felfedezni, amit én is éreztem.
- Elmegyek – mondtam.
A hangom valamilyen hihetetlen módon egészen normálisan csengett. Ha nem tomboltam volna belül a kétségbeeséstől, büszke lettem volna magamra a tökéletes színészi alakításom miatt.
- Miért? – kérdezte gyötrődő hangon.
Most kell bevetnem az adut, töprengtem. Minél előbb, annál jobb. Mert ezt én sem tudtam volna sokáig elviselni.
- Mike itt van – feleltem.
- És?
- Hazamegyek vele.
Láttam lerogyni a kanapéra, és szívem szerint az ölébe ültem volna, hogy megnyugtassam, hazudtam, és vele maradok mindörökre. De a tesztek a szemem előtt lebegtek a két csíkjukkal, és ezzel megállítottak ebben.
- Miért?
Nem tudtam, mire gondol. Hogy miért jött ide, vagy mért megyek el vele vissza Amerikába? Újra éreztem, hogy a szívem ki akar robbanni a testemből, és józan eszem azt súgta, be kellene vallanom mindent, együtt biztosan ki tudnánk találni valamit, de Rob szemmel látható mostani kínlódása is arról tanúskodott, hogy azt sem venné be a gyomra egykönnyen. Jobb, ha inkább folytatom, amit elkezdtem.
- Amikor újra találkoztam vele, rájöttem, hogy még mindig őt szeretem - mondtam.
Magamat nem akartam meggyőzni ennek a valóságtartalmáról, mert tudtam, hogy egy csepp igazság sok, annyi sincs a szavaim mögött. De őt meg kellett győznöm.
Egy pillanatig némán bámult rám. Az arcomat fürkészte, nyilván az őszinteség jeleit kutatta, de minden bizonnyal meg is találta, mert elfordult, és újra a bőröndökre esett a tekintete.
- Ne menj el - nyögte.
Ekkor szakadt meg a szívem. Először.
- Sajnálom, Rob.
Nem tudtam, hogyan vagyok képes még mindig ilyen fegyelmezett lenni, amikor belül éppen apró pici darabokra marcangolnak a kínok.
Ismét rám nézett, és engem vizslatott. Nem tudtam nem észrevenni a szemében és az egész lényén a feszültséget.
Már majdnem ott tartottam, hogy hagyom az egészet a fenébe, és mindent tényleg őszintén elmondok neki, és lesz, ami lesz… De a szavai meggátoltak ebben.
- Akkor… - kezdte már dühösebben. – Csak időtöltés voltam?
A szavaira összerezzentem, de tovább álltam a tekintetét, még a szemeimet se fordítottam másfelé. Tényleg ezt hiszi most?!
Ha jobban belegondoltam, az ő számára valóban így tűnhet az egész.
De inkább engem gyűlöljön meg, csak ne szenvedjen sokáig. Ha viszont maradnék, akkor úgyis az lenne a vége.
Mivel nem feleltem a számára nyilvánvaló feltételezéseire, folytatta.
- Csak kellemes kis szórakozást, egy kényelmes kalandot akartál, mielőtt visszamész hozzá?!
Egyre mérgesebben köpte felém a szavakat, de nem tudtam védekezni. És nem is akartam. Jobb lesz így, győzködtem magam tovább. De szemeim alighanem csak azt kiabálták felé némán, mennyire sajnálom, hogy így kell történnie mindennek.
- És miután sikerült végérvényesen, magadba bolondítanod, eldobsz, mint egy használt kacatot?!
Ez már sok volt. Lehunytam a szemem. Hogy egy utolsó szajhának tart, az egy dolog, de azt reméltem, ennél több jóérzést képzelt belém.
- Mégiscsak Tommal jártál volna jobban – mondta végül.
Ezzel viszont visszaütött. Majdnem összecsuklottam. Éreztem, hogy elsápadok, és gondolkodás nélkül lekevertem neki egy pofont.
A szívem másodszor is szakadt, de nem ki a helyéről, csak belül a testemben. Ezt gondolja tehát…
Bár tudatában voltam, hogy én váltottam ki belőle ezt a reakciót, de hogy pont Tomot hozza elő… Aki miatt én is megállás nélkül újra szenvedek órák óta …
- Most mennem kell – mondtam gyorsan, és az ajtó felé indultam.
Nem akartam tovább halogatni a távozást. Sikerült véghezvinnem, amit kiagyaltam, és akármennyire is fáj mindkettőnknek, ezúttal tényleg vége.
Egyszer csak azt éreztem, hogy hátulról két kar ölel át szorosan, ahogy Rob magához húzott. Megdermedtem. Már alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
- Ne haragudj! Kérlek, ne menj el – súgta.
A könnyeim marták a szemeimet, és hirtelen elvesztettem azt az erőt, amire szükségem lett volna a folytatáshoz. És ahhoz, hogy emelt fővel el tudjak menni innen.
Az érintése viszont ugyanazt váltotta ki belőlem, amit mindig, és nem tudtam ellenállni neki. Rob maga felé fordított, a könnyeimet lenyeltem, és ránéztem, amint felemelte a fejemet.
- Szeretlek, ne hagyj el, kérlek – esedezett tovább.
Az álarcom, amit magamra kényszerítettem, szépen lassan kezdett darabokra hullani.
De ekkor megint Tomot láttam magam előtt, és nem felejthettem el a gyereket sem. Akivel terhes vagyok.
- Sajnálom – ismételtem, és szemeim is mély sajnálatot tükröztek.
Rob viszont még mindig megpróbált maradásra bírni. Az ajkaimra szorította a száját, és első meglepetésemben meg sem tudtam moccanni. Aztán gyengédebben cirógatott, és éreztem, hogy végleg töredezik az ellenállásom. Még jobban magához húzott, és nyelve bebocsátást kért az ajkaim közé.
Csak egyetlen pillanatig haboztam még, mialatt arra gondoltam, hogy még egyszer utoljára… Én sem bírnám ki egyetlen búcsúcsók nélkül, ha többet már nem kaphatunk… Majd visszacsókoltam.
Nem akartam túlságosan elnyújtani. Mégis karjaim önkéntelenül mozdultak, a nyakába kapaszkodtam, a hajába túrtam, úgy húztam magamhoz még közelebb, miközben nyelvünk egyetlen percre újra a szerelem táncát járta.
Amikor nem bírtam tovább elviselni azt a tényt, hogy ez az utolsó csókunk, elhúzódtam, és eltoltam magamtól. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa meg rajta a valódi érzelmeimet.
Magam sem fogtam fel, mit teszek, csak azt vettem észre, hogy lehúzom az ujjamról a gyűrűt, amit tőle kaptam. Fájdalmasan égette az ujjamat, amelyen tekergőzött, és most valamiért jó ötletnek tűnt, hogy visszaadjam neki.
Tudtam, mekkora hülyeséget csinálok ismét, de ha Rob reménykedni is kezdett esetleg a csók után, ezzel eloszlathatom mindkettőnk hiú ábrándjait arról, hogy valaha is közünk lehet még egymáshoz.
Megfogtam a kezét, hogy beletegyem a gyűrűt, de elrántotta és hátrált pár lépést.
- Ha valaha… mégis éreztél irántam valamit… akkor legalább azt megtartod – suttogta.
Hallottam a hangján, hogy ezzel elértem, amit akartam. Ránéztem, de elfordította a fejét. Most egy életre megbántottam. Ez jobban fájt, mint bármi más, mint az, hogy gyerekem lesz, hirtelen összezsugorodott a szoba körülöttem, és szívesebben csináltam volna mindent vissza. Vagy csak másként. De már késő.
Most már én is elengedtem magam, nem érdekelt, hogy meglátja-e az én fájdalmamat. A könnyeimet sem fojtottam vissza tovább.
Leengedtem a kezem, amely a gyűrűt tartotta, és a bejárati ajtó melletti kis asztalra tettem.
- Annyira sajnálom – súgtam még utoljára.
Aztán megfordultam, és a bőröndjeimet felkapva kilépett az ajtón.
Nem voltak könnyűek, de kábaságom legyőzte testi gyengeségemet. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, egyetlen percet még adtam magamnak, hogy összeomoljak, hiszen a lelkemet és a szívemet hagytam itt szerelmemnél. Mindörökre. De nem mehetek vissza…
Miután összeszedtem magam annyira, hogy Jenny és Mike előtt is el tudjam játszani ugyanezt, egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, és elindultam le az autóhoz.
Jennyy már ott toporgott dühösen az autó mellett. Mike elvette a kezemből a csomagokat, és éreztem, hogy még valaki engem figyel. Rob. Az erkélyről.
Átöleltem az ismételten megdöbbent Mike-ot, és még azt is hagytam, hogy megcsókoljon. Aztán betette a csomagjaimat a kocsiba, besegített engem a hátsó ülésre, és mellém ült.
Jenny is beszállt, és elindultunk a reptér felé. Mike átölelt, de nem éreztem semmit.
- Jól vagy? – kérdezte aggódóan.
Csak egy félmosolyt sikerült magamból kipréselnem. Az igazságot neki sem vallhattam be. Meghaltam.
