180. fejezet (Rob)
Amint hallottam nyílni a bejárati ajtót, rögtön az erkélyajtóban teremtem, és láttam, hogy Kristen belép a lakásba. Akkora kő esett le a szívemről, hogy épségben van, és nincs semmi baja, hogy szinte hallottam a robaját.
Az elmúlt órákat nemcsak azzal töltöttem, hogy megfelelő érveket fabrikáltam a magyarázatomhoz, mi is történt pontosan a klubban, hanem félhülyére aggódtam magam, amiért nincs sehol, és sem ő, sem pedig Jenny nem válaszolt a hívásaimra.
Kristen tett felém egy lépést. Én is közeledtem volna, de a hazafele úton vásárolt nem kevés töménynek, és az itthon talált sörnek köszönhetően bizonytalannak éreztem a járásomat, ezért inkább ott maradtam, ahol voltam.
- Kristen… - kezdtem, és igyekeztem legalább a hangomat korrigálni. – Megmagyarázom.
Erre ő visszahátrált az ajtóig, nekitámasztotta a hátát, és keresztbefonta a karjait a mellkasán. Nem túl jó kezdet, gondoltam.
- Hallgatlak – mondta halkan.
Újra megkönnyebbültem, ezúttal amiatt, hogy van egy esélyem elmondani az én verziómat is a történtekről. Mégsem tudtam, hol is kezdjem. Már én sem értettem, miért kellett megvigasztalnom Kathyt az öltözőben. Elvégre a pasijától megmentettem, miért is nem volt elég ennyi?! És mi a fenének kellett megcsókolnia?!
Míg ezen járt az alkoholtól kábult agyam, Kristen elunta, hogy még nem kezdtem bele a védőbeszédbe.
- Rob…
Ekkor végre megjött a hangom.
- Nem én csókoltam meg.
A konyhából beszűrődő fényben alig, de láttam, hogy Kristen lehunyja a szemét egy pillanatra, és mély levegőt vesz.
- Láttam – mondta kimérten.
De minden bizonnyal nem látott eleget ahhoz, hogy ne rohanjon el fejvesztve a klubból.
- Akkor miért mentél el? – firtattam.
- Szerinted mégis miért?
Megkockáztattam, hogy közelebb lépjek hozzá, és szerencsére sikerült is. Kristen viszont, amint meglátta, még jobban az ajtónak simult. Megértettem, hogy most nem lesz célravezető, ha még tovább megyek, ezért újra lecövekeltem.
- Nem tudom – nyögtem.
- Egyáltalán mi a fenét kerestél vele az öltözőben?! – tört ki belőle hirtelen.
Ilyen hangon velem még soha nem beszélt. Egy kicsit meg is ijedtem. Eddig (majdnem) mindig meg tudtunk beszélni mindent. És azt is értettem, hogy ő most mit érez. Ugyanazt, amit én akkor, amikor láttam, hogy Mike megcsókolja.
A régi fájdalom új erővel kezdte marcangolni a lelkemet.
De most nem szabad arra gondolnom, emlékeztettem magam. Most ezt a helyzetet kell valahogy tisztáznunk.
- A barátjával veszekedett előtte – magyaráztam, amint eszembe jutott, miért is húztam be az öltözőbe. Mert Kathy sírt, és kiborult.
- És? Mindenképpen neked kellett megvigasztalnod?! És éppen ott? – dühöngött szerelmem. – Ha lett volna egy kis eszed, megmondod neki, hogy most nem alkalmas, mert a másik barátnőd a közelben van, és olyankor intézed a privát akcióidat, amikor mondjuk távol vagyok!
Kristen váratlan dühkitörése még jobban megrémített. Mi… Mi az hogy nem alkalmas éppen, mert a másik barátnőm… Nincs másik barátnőm, csak Kristen. Egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
Aztán megértettem. Ő azt hiszi, hogy egy ideje már van köztünk valami Kathyvel. És ha jobban belegondolok, van is rá oka, hogy ezt higgye. Minden alkalommal, amikor hívott Brian, én mentem. De nem azért, mert…
De mégis hogyan gondolhatja, hogy bárki másra szükségem lenne rajta kívül?! Hát nem éreztettem vele millió és egyféleképpen, hogy mennyire szeretem!? Soha nem lennék képes megcsalni, ebben teljesen biztos voltam. De ezek szerint ennyire sem bízik bennem…
- Kristen… - szóltam, de nem is tudtam, hogyan akarom folytatni.
Erre ellökte magát az ajtótól, és az erkély felé indult. Amikor mellém ért, meg akartam fogni a kezét, vágytam az ő érintésére, vagy akár csak arra, hogy én megérinthessem, és ezt az egészet egy rémálomnak magyarázva be, boldogan és szerelmesen ébredjünk, mintha mi sem történt volna.
De Kristen elrántotta a karját, és továbbment az erkélyre. Rám sem nézett, mialatt elhaladt mellettem. Hallottam azt, ahogy rágyújt, majd egy üveg koccanását a földön.
Már bántam, hogy annyit ittam, mert így kevésbé éreztem biztosnak magam abban, hogyan legyek elég meggyőző. Mégis igyekeztem összeszedni magam, és utána mentem. Közben viszont egy korábbi gondolatom zakatolt a fejemben: nem bízik bennem…
Az erkélyen a korlátnak támaszkodtam mellette. Megéreztem az illatát, és egy másodpercre levett a lábamról.
- Szeretlek – mondtam halkan.
A szívemet és a lelkemet tettem le ezzel a lábai elé, hogy azt tegyen vele, és velem, amit csak akar. De úgy tűnt, ez sem elég…
- Akkor miért hagytad? Vagy… mióta tart? – kérdezte.
Szakadást éreztem a mellkasomban. Ezek szerint tényleg nem bízik bennem.
- Bizalom – suttogtam.
- Hogy mondtad? – kérdezte.
- Miért nem bízol bennem?
Hirtelen teljesen elveszettnek éreztem magam. És immár biztosra vettem, hogy ez az egész tényleg csak egy rémálom. Ilyen a valóságban nem történhetne meg. A sors, vagy bármi más felsőbb hatalom viszont azt akarta, hogy egyelőre ne ébredjek fel belőle. Így tehát álmodtam tovább, akármennyire is kínzónak éreztem az egészet.
Kristen nem válaszolt, ezzel pedig egyértelművé tette, hogy igazam van. Nem bízik bennem.
Álomban vagyunk, tehát nem kell visszatartanom semmi olyan rossz emlékemet, ami a múltban történt, gondoltam. Amikor majd felébredek, csak egy kellemetlen érzés lesz minden, és annyi. Így elengedtem a lelkem mélyére zárt gyötrelmeimet, és újraéreztem mindazt, amit akkor, amikor elhagyott.
Nekem több okom lenne a bizalmatlanságra, mint amennyi neki. De én mégis megpróbáltam, és sikerrel. Adtam neki még egy lehetőséget, mert tudtam, hogy ha a „mindent vagy semmit” elvét követem, akkor a semmiből nem lehet minden, de egy kevésből igen.
És ez a kevés segített bennem újra összefoltozni a kezdeti bizalmatlanságom roncsait. De most ő nem bízik már meg bennem. Emiatt?! Képtelenség…
- Tudod, amikor elmentél… - kezdtem. - Akkor meg akartam kérni a kezedet – mondtam keserűen. Már tudtam, hogy tudja, meg amúgy is csak álmodok… – Családot képzeltem el veled. Házasságot, örök hűséget… De te gyorsabb voltál. Még időben leléptél. Mielőtt erre sor kerülhetett volna. Én egészen addig bíztam benned. És elhittem, amit utána meséltél a gyerekről, Mike-ról…
Nem néztem rá, mialatt ezeket mondtam. Még ha álom is, annyira fájt minden, amit visszaengedtem a tudatomba abból az időből.
- Én elhittem, és megpróbáltam újra bízni abban, hogy minden rendben lehet. És bízni benned is. És azt hittem, sikerült. Most viszont te borulsz ki egy ilyen apróság miatt… - ráztam meg a fejem. Nem értettem az egészet. De ha álom, nem is kell, hogy értsem. – Te miért nem tudsz bízni bennem? Nem én hazudtam neked… Én soha nem hazudtam neked…
- Apróság?! – kérdezte Kristen döbbenten.
Úgy látszik, hiába beszéltem neki a bizalom fontosságáról. És a keserves emlékezés még erősebbé tette a fájdalmamat.
- Igazad van – mondta aztán mégis bocsánatkérően. - De…
- De mi, Kristen?! – néztem rá hirtelen.
Eddig kerültem a tekintetét, mert féltem, hogy… Magam sem tudtam, mitől féltem. Hirtelen végtelenül fáradtnak éreztem magam. Amit furcsállottam, hiszen alszok. Igen, biztos, hogy mindez nem történik meg, győzködtem magam tovább. Túl sokat ittam, elaludtam, és az elmém valamiért erre kényszerít tudat alatt. Hogy ezt tegyem. Mert a valóságban soha nem jöttek volna a számra a következő szavak:
- Mi értelme van így ennek az egésznek? – kérdeztem újra elfordulva tőle. – Ha nincs bizalom…
Vártam, hogy megcáfoljon, hogy kiabáljon velem. Elvégre ez az én álmom, legyen az, amit én akarok. De Kristen nem tett semmi ilyesmit.
Elbámultam a távolba. És olyan gondolatok kúsztak az agyamba, amelyeket már végképp nem mertem kimondani. Még álmomban sem…
Talán… Jobb lenne, ha… nem kínoznánk többé egymást…
Talán jobb lenne, ha soha nem is találkoztunk volna…
Mert egy kapcsolat semmit nem ér bizalom nélkül…
Egy pillanatra felé fordítottam a fejem, de csak az elmosódott alakját láttam, nem voltak tisztán kivehetőek a vonásai.
Talán… jobb lenne… ha elmennél… - gondoltam.
Igen, azt szerettem volna, ha kísértetként tovasiklik. És nem hallgatja tovább sem az eszement szavaimat, sem a gondolataimat. Nem akartam tovább ezt álmodni.
Behunytam a szemem, és lehajtott fejjel vártam az ébredést.
De nem jelentkezett. Talán mert állok, jött egy váratlan, és bár logikus, mégsem az álmomba illő gondolat. De nem tudtam megmoccanni. Olyan súlyosnak éreztem a lábaimat, mintha bebetonozták volna.
Az agyam teljesen kiürült, oldalra fordulva már egyáltalán nem láttam magam mellett Kristent, és örültem, hogy talán vége a rémálomnak.
Érzékeltem az éjszaka hűvös levegőjét, de meglepett, hogy fázok. Az ember alvás közben csak akkor fázik, ha nincs rajta takaró. De ez mégis rosszabb volt annál. Az egész testem remegni kezdett, és a hideg helyett hirtelen forróságot éreztem végigszáguldani a tagjaimban. Úgy éreztem, mintha egy láva nyelt volna magába. Levegőt sem kaptam. Még szorosabban kapaszkodtam a korlátba, hogy ne ragadjon magával ez a szörnyű áramlat.
A forróság a szívemből kiindulva kezdett szétterjedni, sejtről sejtre haladva, és a tűz lassan, fájdalmas kínokat okozva emésztette fel mindenemet. Aztán hirtelen megszűnt ez az érzés, és csak a fájdalom maradt. Mintha valami rosszat tettem volna. Valami visszavonhatatlant.
Még az álomban voltam, és emlékeztem rá. Minden szóra, amit kimondtam, vagy gondoltam. Újra oldalra néztem, hátha még itt van Kristen, hogy bocsánatot kérjek tőle, de nem volt mellettem. Az erkélyt ismerősnek találtam, és odamentem a székhez. Belerogytam, és fejemet hátrahajtva lehunytam a szemem.
Vártam az ébredést…
