73. fejezet (Kristen)
- És mégis… meddig maradsz? – hozta fel Jenny az egyik engem is foglalkoztató kérdést.
- Lövésem sincs, Jenny, még anyámmal sem beszéltem, mióta itt vagyok, de tőle nem remélek semmi pozitívat.
Persze ki lesz akadva, hogy máris egy hetet itt töltöttem, és nem mellette, hogy kedvére szekálhasson a halálba, de perpillanat nem is érdekelt.
Csöndben nyammogtuk Jennyvel a fagyit és a sütiket, és a hatalmas mennyiségre gondolva, amit elpusztítottam, külön örültem neki, hogy a világ legtökéletesebb testű és legszenvedélyesebb személyi edzője segítségével tudom majd ezeket a kalóriákat eltüntetni… Ráadásul nem is olyan sok idő alatt.
Eltüntettük magunk elől a rendelt maradékot, majd pukkadozva a sütiktről elhagytuk a cukrászdát, hogy visszamenjünk Jennyékhez pakolni.
Rick kocsija még nem volt a ház előtt, pedig reméltem, hogy Rob már itt lesz értem, de csalódnom kellett.
Még komorabbá tett, amint megláttam a házuk előtt Tom motorját.
Pakolás ide vagy oda, hirtelen semmi kedvem nem volt bepályázni a lakásba, szívesebben lettem volna akárhol máshol, de mivel tudtam, hogy elkerülhetetlen, mély levegőt véve mentem Jenny után.
Tom és Rick a nappaliban voltak, és a kanapén ücsörögve figyeltek fel jöttünkre.
Igyekeztem elkerülni, hogy akár csak rá is kelljen néznem Tomra, de felpattant, és elém állt, mire kénytelen voltam rápillantani.
- Úgy hiányoztál – súgta.
Szemem sarkából láttam, hogy Jenny és Rick elsomfordálnak konyha iránt, és utáltam őket, amiért nem mentenek ki szorult helyzetemből.
Összeszorult torokkal néztem Tomra.
- Tom… - kezdtem volna bele.
- Hallom, elköltözöl innen – szakított félbe.
- Jól hallottad – feleltem, és a szobám felé indultam, hogy a hűtlen Jenny segítsége nélkül kezdjek el összecsomagolni.
Tom persze követett. Megfordult a fejemben, hogy abból megint baj lesz, ha Rob is ideér, és itt találj Tomot, így magam sem értettem, de menteni akartam a bőrét, amíg még lehet.
A szobámba érve felé fordultam, és igyekeztem határozottnak tűnni.
- Jobb lenne, ha most elmennél – kértem.
Láttam, hogy rosszul esnek neki a szavaim, és megbántani nem akartam, de fogalmam sem volt róla, mi lenne a helyes megoldás.
- Azt hittem, barátok vagyunk – ismételte el szomorúan, amit a telefonban is mondott előző nap. Most viszont színjózan volt.
- Tom…
Egy pillanatra lehunytam a szemem tehetetlenségemben.
- Nem akarok újabb balhét - mondtam végül.
- Nem balhézok többet, megígérem, csak… találkozzunk néha, ennyit kérek.
Fürkészően ránéztem, de őszintének tűnt. Eszembe jutott viszont Rob, aki ha most betoppan, akkor abban nem lesz köszönet.
- Majd… gondolkodok rajta, jó? De most menj el, kérlek.
- Nem akarnád, hogy elmenjek, ha nem éreznél irántam semmit – vigyorgott rám.
Megdöbbentem. Most ezt komolyan képes félreérteni?!
- Csak a bőrödet féltem – magyaráztam. – Rob mindjárt itt lesz értem, és ha téged is itt talál… - célzatosan pillantottam még be nem gyógyult sebeire.
- A múltkor hagytam magam összeverni, de azóta csak… még jobban beléd szerettem – mondta szenvedélyesen.
Ezzel megijesztett. Ha nem fogja hagyni magát, akkor ezek tényleg képesek miattam összeverekedni, mint két idióta óvodás. Ezt nem hiszem el!
- Tom, én nem vagyok beléd szerelmes – hoztam tudomására, hogy én nem érzek iránta ugyanúgy. Sőt.
- De ott a tónál…
- Ott Robot képzeltem a helyedbe – szakítottam félbe ezúttal én, és igyekeztem kíméletlen lenni, hátha attól végre észhez tér. – De ezt már tisztáztuk.
Fájdalmasan eltorzult az arca, és kezdtem tényleg megsajnálni.
- Figyelj, Tom. Sajnálom, nem akartalak kihasználni…
- Mégis azt tetted! – vágta hozzám immáron dühösen.
Csak reménykedni tudtam, hogy ha elfajulna a helyzet, Rick és Jenny a segítségemre sietnek. Igyekeztem lehiggasztani Tom dühét magam is, de semmit nem vehettem biztosra.
A legjobb védekezés a támadás, jutott eszembe az eddig túlcsépeltnek vélt közhely. De egy próbát megér, gondoltam.
- És mit vársz tőlem, mit csináljak?! – kérdeztem tőle szintén magasabb hangfekvésben.
- Csak adj egy esélyt – kérte megint nyugodt, halk hangon.
Ez őrület, a hangulatváltásai ki fognak egyszer készíteni, gondoltam.
- Én másba vagyok szerelmes, és boldogok vagyunk Robbal.
Elfordította a fejét, majd az ágyamhoz ment, és leült rá.
Esélyem sem volt, hogy kidobjam, lévén sokkal erősebb nálam, így tehetetlenül én is az ágyhoz léptem, és kihalásztam alóla a bőröndömet.
Már nem érdekelt, mi lesz, ha Rob itt találja. Csak abban bíztam, hogy kedvesem még így félgyógyultan is erősebb, ha Tom valóban vissza akarna ütni.
Tom meredten bámulta a bőröndöt, és engem, ahogy a ruháimat kezdtem a szerkényből belepakolgatni.
- Tényleg összeköltözöl vele? – kérdezte halkan.
- Tényleg – feleltem rá se nézve, miközben bedobtam a fehérneműimet is a bőröndbe.
Tom felnyögött, mire észbe kaptam, hogy ezt nem kellett volna. Észrevette őket, és valószínűleg el is képzelt egyik-másik darabban. Gyorsan rájuk hajítottam egy pár nadrágot is.
Tudtam, hogy összevissza fognak gyűrődni, de nem érdekelt, Rob lakásán többnyire úgysem lesz rajtam semmi.
- Akkor többé nem is láthatlak? – kérdezte gyötrődő hangon.
Már tényleg két tűz között őrlődtem, ahogy arra gondoltam, valahol még mindig hálás vagyok Tomnak, amiért kirángatott a magamra kényszerített álca mögül, és ki akartam engesztelni valahogy, de nem tudtam, hogy tehetném ezt meg, hiszen akármivel, amihez Tomnak köze van, csak újabb félreértéseket kreálok Rob szempontjából.
- Ha hajlandó vagy beletörődni végre, hogy köztünk nem lehet soha semmi, és kibékültök valahogy Robbal is, akkor találkozhatunk… Mint barátok.
Láttam, hogy megfontolja a válaszom, és reméltem, hogy sikerült meggyőznöm, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy minden visszaálljon a normális kerékvágásba.
Persze eszem ágában sem volt kettesben maradni vele, most is minden percben attól tartottam, hogy fogja magát, és nemcsak szavakkal próbál majd meggyőzni.
Neszt hallottam a lakásból, de hangokat nem, így gyanítottam, hogy csak Jenny és Rick motoszkálnak.
- Én nem tudom csak úgy elfelejteni, ami köztünk történt – mondta Tom.
- Muszáj – feleltem higgadtan, és folytattam a ruhák hajtogatását.
- Egyfolytában átkozom magam, amiért megállítottalak.
Felsóhajtottam, de rám se hederítve folytatta.
- Ha nem teszem, talán minden másként alakult volna…
- Ez egészen biztos.
Akkor száz százalék, hogy nem békültünk volna ki Robbal és a fene tudja, hol tartanék, ami a lelki nyugalmamat és a boldogságomat illeti.
Tom viszont félreértette – megint – a szavaimat.
- Azt mondod, hogy akkor tényleg lett volna esélyünk? – kérdezte hitetlenkedve, de csak a fejem ráztam.
- Nem! Akkor kizárt, hogy most a költözésemet tervezgetném.
- Ha továbbmentünk volna… - folytatta Tom az előző gondolatmenetét.
Én gondolni sem akartam rá, ő viszont úgy tűnt, előszeretettel kínozgatja saját magát a „mi lett volna, ha” kérdéskörrel.
– El tudtam volna veled feledtetni őt – suttogta szenvedélyesen.
Rábámultam, hogy gondolhat ilyen képtelenséget?!
Soha az életben nem tudom már kiverni a fejemből Robot, és az iránta érzett szerelmemet, még akkor sem, ha nem békültünk volna ki.
- És még most is el tudnám – folytatta tökéletes meggyőződéssel teli hangon.
Kétkedve pillantottam rá, majd visszafordultam a ruhákhoz, hogy egy újabbat hajtsak össze, amikor hirtelen megragadt a csuklómat.
Nagyon csúnya pillantást vetettem rá, de esze ágában sem volt elereszteni, és felocsúdni sem volt időm, olyan gyorsan az ágyra rántott, majd rám feküdt.
Szorosan tartott, mozdulni sem bírtam, egy pillanatig hang se jött ki a torkomon, úgy meglepődtem.
Szívem a torkomban dobogott, de a félelemtől, és csak azért fohászkodtam, hogy Tom ne akarjon olyat tenni, amit később még megbánhat.
- Jenny – suttogtam, mivel a rémület összeszorította a torkom, és csak ennyire futotta.
- Szerintem kettesben vagyunk – felelte Tom, miközben a nyakamhoz hajolt, és csókolgatni kezdte.
Ez képtelenség, ha Jenny tényleg itt hagyott vele kettesben, akkor ezt soha nem bocsátom meg neki.
- Rick – szóltam már valamivel hangosabban, de még messze nem annyira sajnos, hogy bárki is meghallhassa, még ha a lakáson belül tartózkodott is.
- Sss, meglátod, el tudom veled feledtetni, csak engedd el magad…
Nehezen kaptam levegőt, és éreztem a blúzomat kezdte el fél kézzel kigombolni. Amint végzett vele, széttárta, és a melleimet kezdte csókolgatni a melltartón át.
Egész testével rám nehezedett, fejem fölé szorított kezeimet is erősen tartotta, mégis szabadulni próbáltam, de nem sikerült. Könnyek szöktek a szemembe, és alig hittem el, hogy mindez velem történik meg.
- Tom… - hallottam, hogy elcsuklik a hangom, de meg akartam győzni, hogy nem helyes, amit tesz. Ha Jennyék idecsődítéséhez már úgysincs elég hangom… – Kérlek…
- Mire kérsz? – kérdezte, és a nadrágomon kezdett el matatni.
- Hagyd abba… - sírtam, de nem hatotta meg.
- Hidd el, élvezni fogod – súgta, majd a nadrágomba csúsztatta a kezét.
- Jenny – sikítottam megörülve annak, hogy hangomra találtam, de Tom csak nevetett.
És nem jött senki, hogy megmentsen.
