79. fejezet (Rob)
Körülbelül még egy órányi idegtépő várakozás után egy doktor szólított meg bennünket.
- Ön a vőlegénye? – kérdezte tőlem.
- Igen – feleltem.
Rick kicsit értetlenül nézett rám, de most nem volt kedvem magyarázkodni neki. Nem érdekelt, hogy ez hazugság, most csak az számított, hogy ezzel talán jutok annyi előnyhöz, hogy ne csak homályos információkkal szolgáljanak Kristen állapotát illetően.
- Bemehet hozzá – folytatta az orvos.
Amint közölte a szobaszámot, már fel is pattantam, és Jennyékkel a nyomomban igyekeztem, alig hallva meg az orvos utánunk szálló szavait, miszerint még mindig nem tért magához, és ne maradjunk sokáig, mert szüksége van a pihenésre.
Ahogy beléptem, halottsápadt kedvesem ott feküdt a hófehér ágyban mozdulatlanul, az arcán a nyugtatóknak köszönhetően nyugalom tükröződött, de a véraláfutásai arcán és karjain nem arról tanúskodtak, hogy bármi is rendben volna vele.
Jenny és Rick is beléptek egy pillanatra velem együtt, de mikor látták, hogy Kristen alszik, csak bíztatóan hátba veregettek, majd távoztak.
A szívembe markoló fájdalom újfent jelentkezett, erősebben, mint valaha. Annyira rossz volt így látnom, hogy nem is voltam benne biztos, sikerül-e ezt valaha feldolgoznom.
De még ennél is rosszabb volt az a gondolat, hogy vajon ő fel tudja-e valaha dolgozni a történteket. Reménytelennek tűntek a kilátások erre vonatkozólag.
Leültem Kristen ágya mellé egy székre, de megérinteni nem mertem.
Eszembe jutott, amikor alig pár nappal ezelőtt ugyanebben a helyzetben voltunk, csak én feküdtem kómában, ő pedig az életemért imádkozott. A különbség csak annyi volt, hogy ő nincs kómában, csak alszik, és engem közel sem viselt meg annyira az az egész baleset, mint amennyire őt ez most.
Lángoló dühvel gondoltam Tomra, és őszintén azt kívántam, ha már meg nem ölhettem, kapja meg a méltó büntetését a tetteiért.
A minimális drog, amit a szervezetében találtak, számomra nem volt megfelelő mentség a viselkedésére. És az sem, hogy beleszeretett Kristenbe, és nem bírta elviselni, hogy velem van.
Soha nem tartottam volna képesnek erre, és hatalmasat csalódtam benne. De elvesztette az eszét valamiért, és most itt imádkozok, hogy az áldozata magához térjen végre.
Ahogy ültem mellette, és vártam a pillanatot, amikor kinyitja a szemét, azon gondolkodtam, vajon el tudom-e viselni, ha ezek után rám sem tud nézni. Ha nem akar majd látni, és ha félni fog tőlem is.
Soha nem bántanám, de biztos, hogy Kristen Tomról sem képzelte, hogy képes ilyesmire.
Mi a fenének akartam én meglepetést szerezni neki?! – gyötrődtem. Akkor tényleg minden másként alakult volna. Jennyt és Ricket nem hibáztattam, ők nem tehetnek semmiről, csak nekem akartak segíteni.
Átkoztam a sorsot, és azon kezdtem gondolkodni, még vajon milyen szörnyűségeket tartogat a számunkra.
Igyekeztem végiggondolni, milyen végkimenetelük lehet a dolgoknak.
Kristen nem akar majd látni. Ezt egy darabig kénytelen leszek elviselni, mert megértem az érzéseit. Tudom, hogy nem haragból, de minden bizonnyal irtózni fog minden érintésemtől ezek után.
Még most sem mertem megfogni a kezét, nehogy megijesszem vele, ha esetleg felébredne.
A másik lehetőség, hogy azonnal hazamegy, el innen minél messzebb, ahol a borzalom történt vele. Ezt is muszáj lesz elviselnem, az ő döntése lenne.
Bár nem akartam, hogy elhagyjon, hogy többé ne is láthassam legalább, de most már rég nem az én akaratom számított ebben a történetben. Most csak az a legfontosabb, hogy ő rendbe jöjjön, akárhogyan is.
Akár velem, akár nélkülem.
Segíteni akartam neki, hogy túl tudja tenni magát ezen, de elképzelésem sem volt, hogyan csináljam.
Tehetetlenül hajtottam le a fejem, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet.
Ekkor egy halk nyögést hallottam, és azonnal felkaptam a fejem, de Kristen ugyanúgy feküdt, mint az imént.
Egy percig bámultam, majd miután felfogtam, hogy csak képzelődtem, újra átadtam magam a gyötrődésnek, amit éreztem.
- Jenny – szólt Kristen, mire közelebb húzódtam hozzá.
A szemét még nem nyitotta ki, de szája megremegett.
Tudtam, hogy meg kellene keresnem Jennyt, de nem akartam elmoccanni mellőle egyetlen percre sem. Vártam, hátha mond még valamit, de úgy tűnt, újra visszazuhant az öntudatlanságba.
Felálltam, és az ajtóhoz léptem, de nem vettem le róla közben a szemem. Kinyitottam, és kiszóltam Jennynek.
- Téged hívott az előbb.
Jenny meglepetten lépett beljebb, majd nálam bátrabban lépett az ágyhoz, és Kristen fölé hajolt.
- Kris? – kérdezte halkan.
Kedvesem szempillái megrezzentek, majd résnyire kinyitotta a szemét.
Az ajtóból figyeltem rémülten, mi történik, nem mertem közelebb menni hozzá.
- Hogy vagy? – kérdezte tőle Jenny, és kezét Kristen homlokára simította.
Ő erre felnézett rá, majd kissé összezavarodott, de már tiszta tekintettel, ámbár gyenge hangon kérdezett vissza.
- Hol vagyok?
Fájdalmasan nyögött fel, ahogy könyökére támaszkodott, és fel akart ülni, és Jenny is visszanyomta a vállánál fogva.
- Kórházban – válaszolt Jenny tétovázva. – Emlékszel valamire?
Láttam, hogy Kristen összeszorítja a szemét, mintha gondolkodni próbálna, de végül megrázta a fejét. Mint utóbb kiderült a szavaiból, nem azért, mert nem emlékszik, hanem mert nem akart visszagondolni rá.
- És… ő? – kérdezte erőtlenül.
Tudtam, hogy Tomra gondol.
- Letartóztatták – felelte Jenny.
Én még mindig nem mertem mutatkozni, arra vártam, hogy Kristen magától fedez fel, de mintha nem is látott volna, holott alig háromméternyire álltam tőle, bár a másik irányban, mint amerre Jenny tartózkodott.
A válaszra Kristen újra összeszorította a szemét, és felsóhajtott.
- Rob tudja már? – motyogta.
Jenny kérdően pillantott rám, ő sem értette, hogyhogy nem tudja Kristen, hogy itt vagyok vele magam is.
Kábán csóváltam a fejem, nem tudtam volna megszólalni.
De mielőtt Jenny válaszolt volna, Kristen újból elaludt.
Tanácstalanul pislogtunk egymásra, nem tudtuk, mit mondjunk neki. Mivel azonban megint alszik, úgy döntöttem, Jennyre bízom az álmát egy pár percre, és kimegyek rágyújtani.
Rick, aki a szoba előtt ácsorgott letörten, kijött velem a kórház elé, és rögtön sajnálkozni kezdett.
- Hidd el, ha tudtuk volna, nem hagyjuk őket magukra.
Most ha akartam volna, sem tudtam volna haragudni rájuk.
- Nem a ti hibátok! – nyugtattam meg.
- De a tied sem! – szólt rám határozottan, de válasz nélkül szívtam tovább a cigimet.
Valahol persze, hogy tudtam, hogy erről senki nem tehet. De mégis, ha bűnbakot kell keresni, akkor én vagyok az.
Tehetetlenül felsóhajtottam, és felhorzsolt kezeimet kezdtem nézegetni.
- Milyen érzés volt behúzni neki? – kérdezte Rick mosollyal a hangjában.
Majdnem elnevettem magam, ahogy ránéztem. De nem válaszoltam. Mindent értett a tekintetemből, és elismerően nézett vissza rám. Nem kapott eleget, hiába kellett a rendőröknek eszméletlenül elvinniük.
A továbbiakban gondolatainkba merültünk, majd a cigit elnyomva visszamentünk Kristen szobájáig.
Amint lenyomtam a kilincset, Jennyvel találtam szembe magam, aki kilépett, és hátát a csukott ajtónak vetve nézett el mellettem.
- Mi történt? – kérdeztem.
Félre rám pillantott.
- Megint felébredt egy percre… - kezdte bizonytalanul.
- És jól van? Látni akarom – feleltem, és már nyúltam, hogy odébb toljam, de szorosan markolta a kilincset kívülről, és nem moccant.
Értetlenkedve figyeltem, hogyan akarja megakadályozni, hogy bemenjek.
- Már visszaaludt…
- És megengednéd, hogy bemenjek hozzá? – Próbáltam udvarias lenni, de nehezen ment.
- Azt mondta, küldjelek el – suttogta.
- Hogy mit mondott???
Ha lehet, még pocsékabbul kezdtem érezni magam. Miért küld el?
- Nem akarja, hogy itt legyél – ismételte meg Jenny, de láttam rajta, hogy neki is kellemetlen ezt mondania, szomorú tekintete is erről árulkodott.
Hátráltam egy lépést, és csak bámultam magam elé. Kristen nem akarja, hogy itt legyek… Akármennyire is fájt, ezt most muszáj volt tiszteletben tartanom.
A világ kezdett összeomlani körülöttem, és nem tudtam tenni ellene semmit.
- Miért? – kérdeztem.
- Nem tudom, azt nem mondta, csak annyit mondott, hogy most nem akar látni téged.
A szívem szakadt meg Jenny mondatának minden egyes szavára.
- Szerintem menj haza, és pihenj egy kicsit, te sem vagy túl jó színben – szólalt meg Rick is.
Elgyötörten bámultam rá, majd Jennyre néztem.
- Kérlek, ha legközelebb felébred, mondd meg neki, hogy szeretem.
Csak bólintott, majd visszament a szobába.
Egy percig mereven néztem utána a csukott ajtót, aztán erőt vettem magamon, és haza indultam.
