70. fejezet (Kristen)
- Szia, anyu – köszönt Rob, mire azonnal leesett, hogy ez nem a pizzafutár.
Viszont ha Claire jött, akkor nem bujkálhatok a konyhában – pláne pőrén – túl sokáig…
Csak remélni mertem, hogy Robnak eszébe jut valami, amivel eltereli Claire figyelmét, én pedig a szobába osonhatok nagyjából felöltözni. Vérciki lenne, ha jövendőbeli anyósom meglátna így…
Anyósom?! Úristen, Kristen, nem vagy normális! – szidtam össze magam rögtön. Egyáltalán nem akarok férjhez menni, a hideg kiráz még a gondolatától is, meg egyáltalán! Robnak eszébe se jutna megkérni a kezem…
Míg ezen gondolkodtam, bevillant, hogyha Robnak mégsem sikerül elcsalnia valami sarokba Claire-t, nem árt keresnem valami használhatót, amivel eltakarom magam.
- Édes egyetlen kisfiam – mondta éppen Claire. – Tudod te, miért találták fel a mobiltelefont?! – kérdezte.
Nem értettem, miért mondja ezt, tovább kutattam valami holmi után, amit átmenetileg fügefalevélként szolgálhat, hogy legalább a legfontosabb pontokat ki tudjam vele takarni a testemen… (llejja, Lia – a fügefalevelet akartam kérdezni :) )
- Hát… vannak sejtéseim… - felelte Claire-nek halkan Rob.
- Azért találták fel, hogy te felvedd, a hívlak rajta! Halálra aggódtam magam, azt hittem, rosszul lettél vagy tudomisén!
Ijedten a szám elé kaptam a kezem. Láttam is, hogy volt pár nemfogadott hívás a mobilon, mikor a pizzást tárcsáztam, csak akkor mással voltam elfoglalva, és elfelejtettem mondani kedvesemnek…
Pedig azzal megúszhattuk volna Claire váratlan betoppanását. Már mindegy.
- Délelőtt mondtam, hogy minden rendben, és Kristennel vagyok… - felelte éppen Rob, de ez nem enyhített a bűntudatomon.
Sorra vettem a konyha berendezését, de mivel a szekrényekbe nem állt szándékomban bebújni, a hűtőben megfagytam volna, az asztalon pedig túl rövid a terítő ahhoz, hogy eltakarjon, ha alámászok…
Konyharuha?! Ááá, az sem takar semmit. Totálisan elszontyolodtam, és megadóan vártam, hogy Claire a konyha felé vegye az irányt, és rám találjon meztelen valómban… Rob azonban megmentett a következő pillanatban.
- Anyu, kijönnél velem az erkélyre, egy pillanatra? – kérdezte, és azon imádkoztam, hogy Claire-nek ne tűnjön fel a hirtelen helyszínváltás miértje.
Vártam még egy percet, majd kikukucskáltam, de nem láttam őket sehol.
- Én az anyád vagyok, és ha tetszik, ha nem, igenis aggódok érted! Még egy hete sincs, hogy majdnem elvesztettelek.
Hallottam, hogy már az erkélyen vannak, és Claire sírni kezd. Együtt tudtam vele érezni, mert én is ugyanígy éreztem, akárhányszor eszembe jutott, hoyg Rob akár meg is halhatott volna.
- Anyu, itt vagyok és élek, és tényleg minden rendben, csak… jobb dolgom volt, mint hogy a telefont figyeljem.
Erre még én is elpirultam, de előmerészkedtem a konyhából, és a szoba felé siettem, már amennyire ezt lábujjhegyen sietésnek lehetett nevezni, gondosan ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt. A hálóban felkapkodtam a ruhákat, majd immáron elfogadhatóan léptem ki hozzájuk az erkélyre.
- Maradj nyugodtan, nem zavarsz… - mondta épp Rob.
Nem akartam tovább rejtőzködni, úgyhogy egy köszönéssel akartam magamra felhívni „anyósom” figyelmét. Jesszus, már megint, elég! Pedig még az ideköltözés-téma sem lett tisztázva, de ezzel meg akartam várni azt, amikor Rob újra megkérdezni. Hívatlanul nem szeretnék a nyakán maradni…
- Szia Claire!
- Drágám! – Claire Rob mellől egy vetődéssel röppent a nyakamba, és átfutott az agyamon, hogy vajon ugyanazt a tanfolyamot végezték-e el Jennyvel, aki az első itt töltött éjszakám után ugyanezt a mozdulatot alkalmazta.
Megszeppenten visszaöleltem.
- Örülök, hogy láttalak titeket, és kérlek vigyázz a fiamra! – simogatta meg az arcomat, és mintha máris indulni akart volna.
- Megígérem – feleltem határozottan.
Egyúttal megígértem magamnak, hogy tényleg komolyan elbeszélgetek a fiacskájával arról a bizonyos fejfájásról. Ezt egy mogorva pillantással tudattam is az illetővel.
- Köszönöm!
Claire még egy csókot dobott mindkettőnk felé, majd amilyen forgószélként érkezett, már el is tűnt. Rob kissé hitetlenkedve ácsorgott, mikor odaléptem hozzá, és átöleltem.
- Miért nem marasztaltad? – kérdeztem.
Visszaölelt, és szorosan magához szorított.
- Próbáltam, de most mégis jobban örülök, hogy elment… Most csak téged akarlak – suttogta, és ennek valahol örültem, hisz magam is így voltam vele.
Felemeltem a fejem, és vártam, hogy megcsókoljon, amikor újra csengettek.
- Talán ez lesz a pizza… - motyogtam, de most az ajkaira éheztem, semmi egyébre.
- Akkor egy percet még várhat a borravalóra – felelte, és szenvedélyesen megcsókolt.
Készségesen viszonoztam, de mielőtt túl messzire mentünk volna – ami ellen a futár persze tett a csengő folyamatos nyomkodásával – elszakadt tőlem, és ment az ajtóhoz.
Mire beértem a nappaliba, már három dobozt egyensúlyozva jött ő is befelé. Az asztalra tette őket, és összefutott a nyál a számban az illatuktól. Eddig fel sem tűnt, hogy valóban előző nap ettem valamikor utoljára, és azóta sem…
Kimentem a konyhába tányérokért és késért, de hiába kutattam át az összes fiókot, még egy villát sem találtam, nemhogy kést. Ezen kicsit csodálkoztam, de úgy döntöttem, majd megkérdem Robot ezzel kapcsolatban… csak van rá valami normális magyarázat.
- Nem tartasz itthon késeket? – kérdeztem rögtön, amint visszaléptem a nappaliba.
Kis habozás után felelt csak, és a válaszától elakadt a lélegzetem is.
- Rick félt, hogy megölöm magam, így minden éles tárgyat kihajigált – felelte, majd mi sem természetesebb módon kinyitotta a legfelső dobozt, és nagyobb darabokra kezdte szétszedni a pizzát. Én még nem tértem magamhoz, csak bámultam rá döbbenten. Hogy megöli magát?! Mivan?!
- Mi az? – kérdezte Rob ijedten.
Csak pislogtam rá, nem igaz, hogy ezt komolyan nem érti!
- Te meg akartad ölni magad?! – Csaknem kiabáltam.
- Nem – mosolygott. Most ez tényleg ilyen vicces?! – De Rick azt hitte…
Hát ezzel nem sikerült megnyugtatnia. Rick azt hitte, hogy megöli magát?! Még mindig nem értettem semmit.
- Nem hitte volna, ha nem biztos benne, hogy megteszed – igyekeztem rámutatni a tényekre. Nagyon vártam a magyarázatát.
- Kicsit… magam alatt voltam tegnap, amikor megtudtam, hogy elmentél… Tommal – magyarázta, mire újra elöntött a szégyen és a bűntudat. Már magam sem értettem, hogy voltam képes rá előző nap.
- Sajnálom – suttogtam, majd lehajtottam a fejem.
Rob odalépett hozzám, és magához húzott. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és csak reméltem, hogy tényleg megbocsátotta minden tegnapi tettemet.
- Most már itt vagy velem, és csak ez számít – mondta.
Kissé megnyugodtam, de még mindig gyötörtek azok a dolgok. Amiket műveltem, mert ezekkel közvetve őt is bántottam.
De nem hagyta, hogy sokáig őrlődjek ezen, mert a kanapéra ülve az ölébe húzott, miközben egy tányért nyomott a kezeimbe, amin egy szelet már ehetőre hűlt pizza várta, hogy eltakarítsuk.
Mivel úgy festett, hogy nem áll szándékában elengednie, mindkét kezét határozottam rajtam tartotta, nem volt más választásom, minthogy megetessem.
Pironkodva tépkedtem kisebb falatokra a szeletet, és sorba adogattam a szájába.
Egyszer- kétszer szószos ujjaimat is fogva ejtették ajkai, és olyan izgatóan szopogatta le róla a maszatot, hogy levegőt is elfelejtettem venni, és alig vártam, hogy éhségünk csillapodtával másfajta éhségemet elégíthessem ki.
Miután a háromból az egyik pizza kétharmadát elpusztítottuk, végre megcsókolt, és kezei ruhám alatt kezdtek matatni, de még visszaölelni sem tudtam volna anélkül, hogy ne koszoljam össze… bár szívesen végigtisztogattam volna testét a nyelvemmel… De elvetettem ötletemet, és mindkettőnk vágyát tovább fokozva, kiszöktem a karjaiból, és a fürdőbe indultam kezet mosni.
Miután végeztem, Rob épp a pizza maradékát pakolászta a hűtőbe, majd sorra nyitogatta a szekrényeket. Nem értettem, mit kereshet. Nekem már rég nem a konyhában voltak vele terveim.
- Mit keresel? – kérdeztem.
- Most magadra hagylak egy kicsit, ha nem bánod… - És már ment is a hálóba és öltözni kezdett.
Nem akartam egyedül maradni, és kicsit mérges lettem, hogy hagyhat most így itt.
- Hova mész? Nem mehetek én is? – Bánatosan figyeltem, ahogy engem szinte elfelejtve már majdnem tetőtől talpig ruha takarja pompás testét.
Csak mosolyogva rázta a fejét, mire elszontyolodtam.
Az ajtóban egy gyors csókot nyomott a számra, de nem volt kedvem elengedni. Végül fintorogva mégis megtettem, mert éreztem rajta, hogy mehetnékje van, és úgysem tudom visszatartani, akárhova is siet ennyire nélkülem.
Számoltam volna a perceket, de mivel türelmetlenségem határtalan, kimentem az erkélyre elszívni egy cigit, és szerencsére éppen látni lehetett az utcát, amerre Rob távozott, így kileshettem azt is, mikor visszafelé közeledett.
Rögtön elnyomtam a cigit, és szaladtam az ajtóhoz, hogy mire felér, már nyissam is. Így is lett, alig kopogott, máris fordítottam a kulcsot a zárban.
Nem mertem a nyakába ugrani, félő, hogy elejtette volna a szatyrokat, amikből sör és pezsgő kandikált elő. Nem értettem ugyan, mire föl az ünneplési láz, de bekísértem a konyhába, és figyeltem, ahogy kipakol.
- Melyiket szereted? – mutatta fel a pezsgőket.
- Az édeset – feleltem.
Ezután pohár után kezdett kutatni, és dühösen felmorrant, amit megtalálta a műanyag poharakat. Eszembe jutott Rick. Biztos ő szabadította meg minden üvegfélétől is.
Magam sem érettem, miért, de felvidulva nyúltam a műanyag poharak után, és belibegtem velük a hálóba.
