75. fejezet (Rob)
Reggeli első gondoltam éjszakai utolsóval volt teljesen ugyanaz. Szerelmes vagyok, és szerelmem velem van a karjaimban. Kívánhat-e ennél többet férfiember?!
Elégedetten felsóhajtottam, és szorosan magamhoz vontam kedvesemet, aki ezúttal nekem háttal feküdt, formás teste hozzám simult. A nyakát kezdtem csókolgatni, és sejtettem, hogy egy ideje már ébre van, mivel azonnal mozdult ő is, megfordult a karjaimban és csillogó szemekkel nézett rám.
- Jó reggelt – suttogta mosolyogva.
- Bár minden reggel ilyen jó lehetne – feleltem, és ajkam máris az övét kereste.
Úgy gondoltam, összeszedem a bátorságomat, és minden nemleges válaszra felkészülve lelkiekben, újra felteszem neki a kérdést, hogy mi lenne, ha hozzám költözne.
Szerencsémre következő mondata minden kétségemet majdnem teljesen lerombolta.
- Ez nem rajtam múlik…
Erre felkaptam a fejem, és kérdően rápillantottam.
- Amit tegnap mondtam… - kezdtem mégis félve.
Nem akartam, hogy azt higgye, birtokolni akarom… holott ezt akartam. De tudtam, hogy csak átmenetileg lehet az enyém. Igyekeztem ebbe belenyugodni, és folytatni, amit elkezdtem.
– Én a magam részéről nagyon szeretném, ha tényleg itt laknál nálam, amíg… - Lehunytam a szemem, „amíg elmész” akartam mondani, de erre gondolni se akartam. – Amíg lehetséges, de nem akarom elvenni a szabadságodat.
Nem akartam, hogy valóban bármiféle kötelezettséget érezzen. Nekem az is tökéletesen elég lett volna, ha a nap minden percében velem van – vagy ha nem velem, de biztonságban –, így nem akartam feltételeket szabni neki semmiképpen.
- Semmi nem tenne boldogabbá – felelte mégis, lerombolva ezzel félelmeimet, és megcsókolt.
Habozás nélkül visszacsókoltam, majd fölé gördültem, ő pedig karjaival és lábaival kulcsolta át egész testemet.
Nyelvünk a jól ismert, de mégis megunhatatlan szerelmes csatát vívta, mégis ez több volt a szimpla testi vágynál. Úgy éreztem, a másik felemet találtam meg a személyében, aki nélkül soha többet nem lehetek egész.
Érzelmes csókunkat aztán felváltotta a szenvedély, ami elengedhetetlen velejárója volt a kettőnk közt létező csodának.
Mielőtt azonban belemelegedhettünk volna, felemeltem a fejem, mert bevillant, hogy ma kell a kórházba mennem. Egy gyors pillantást vetettem az órára, és tudtam, hogy már így sem remélhetek sok jót a dokitól, holott még csak kilenc óra.
Nagyot nyögve kedvesem vállára borítottam a fejem. Annyira nem volt kedvem elmenni!
- Mi baj? – kérdezte Kristen a derekamat simogatva.
- Van egy kis dolgom ma délelőtt – emeltem fel a fejem.
Ahogy előző éjszaka, most sem akartam, hogy velem jöjjön. Magam is el akartam felejteni a keserű emlékeket, és őt is meg akartam kímélni. De még nem tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy nem szeretném, ha velem jönne, amikor jött Jenny személyében a menő ötlet.
– Mi lenne, ha előtte átvinnélek Jennyékhez? – folytattam szemlesütve. - Hogy tudjatok beszélni, és… - Gondolkodtam még elfogadhatóbb indokok után, és szerencsére találtam is egy kézenfekvőt. – Akár egyúttal össze is csomagolhatnál. Amint végeztem, érted megyek.
Én tényleg komolyan gondoltam, hogy költözzön ide, de amíg ez biztossá nem válik, minden pillanatban attól rettegtem, mikor gondolja meg magát.
De tiltakozás helyett újra megcsókolt, bár láttam rajta, hogy kicsit szomorú, amiért leráztam.
De csakis az ő és a kapcsolatunk nyugalma érdekében.
- Elmondod, mi az a dolog, amit el kell intézned? – kérdezte kíváncsian.
- Csak… vissza kell mennem a kórházba – feleltem kelletlenül.
- Miért nem mehetek veled?
- Egyedül szeretnék beszélni az orvossal.
Tudtam, hogy kint is megvárt volna, de a kórház közelébe sem akarta, hogy jöjjön, épp elég lesz nekem végigsétálni azon a területen, ahol életem legrosszabb döntését hoztam meg akkor.
- De ugye elmondod neki, mi volt tegnap? – nézett rám gyanakodva.
Elhúztam a számat. Tudtam, hogy a görcsre gondol.
- Elmondom. – Bár ebben még korántsem voltam olyan biztos.
- És nekem, hogy mitől voltál olyan rosszul?
- Később, Kristen, most mennem kell. – Ezzel felemelkedtem, kimásztam az ágyból, és ruha után kezdtem kutatni a szekrényben.
Nem akartam tovább folytatni vele a beszélgetést, nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. A fejfájás eddig mindig csak olyankor jelentkezett, amikor valami olyan kvázi „sokk” ért, amit nem tudtam hirtelen kezelni először.
- Csak aggódok érted – motyogta, és ő is felkelt.
Láttam, hogy kicsit megbántottam, így abbahagytam az öltözködést, és odaléptem hozzá, hogy megöleljem.
- Ne aggódj, nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – nyugtatgattam mosolyogva, miközben végigpuszilgattam az arcát.
Ennek ellenére is rosszkedvűen tolt el magétól, és ő is a kölcsönruhái után nézett.
Felsóhajtottam tehetetlenségemben. Még szóba sem akartam hozni az egész kórház-ügyet sem, de muszáj volt, mert addig sem vagyok vele. Nem akartam neki sem hazudni, se titkolózni, csakis annyiban, amennyit veszélytelenek és kedvező hatásúnak ítéltem meg kettőnk szempontjából.
Láttam, hogy Kristen felkapkodta a ruhákat, majd bevonult a fürdőbe.
Én is befejeztem a készülődést, és a konyhába mentem. Reméltem, hogy egy engesztelő-kávéval le tudom venni a lábáról, és persze sietni fogok majd hozzá, ahogy tudok.
Egy pár perc múlva jött is szerelmem, és ár mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kávét.
- Szeretlek – köszönte meg rendhagyó módon, majd szürcsölni kezdte a még forró folyadékot.
Visszavigyorogtam rá a győzelmem biztos tudatában, majd az erkélyre mentünk – itt már szokás szerint az ölembe ült -, hogy cigivel egészítsük ki reggeli szertartásunkat, ahol a napsugarakból ítélve ma is derűs idő ígérkezett.
- Sokáig tart, míg végzel a kórházban? – kérdezte.
- Nem hiszem.
- Hiányozni fogsz – panaszkodott.
Nekem is hiányozni fog, sőt, máris hiányzik.
- Te is nekem – feleltem nevetve. – De utána… - mormoltam a nyakába szimatolva. Illata megint elvarázsolt, és alig vártam, hogy végre „utána” legyen.
Egy meglepetéssel is akartam neki kedveskedni, de ehhez szükségem volt Rick segítségére. El is határoztam, hogy amint Kristen hallótávolságon kívül kerül, beszélek vele.
- Utána…? – kérdezte elakadó lélegzettel.
- Utána befejezzük, amit reggel elkezdtünk – ígértem, és a csókra gondoltam, amit még a „kórházi vitánk” előtt váltottunk.
Kedvesem elpirult, majd kávéját elfogyasztva a cigijét elnyomva a nyakam köré fonta karjait, és ugyanolyan csókkal biztosított róla, hogy alig várja.
Ezúttal a mobilom mentettm meg bennünket attól, hogy túlságosan belemelegedjünk, így kelletlenül eleresztettük egymást.
A karomban tartva felálltam, majd letettem az üressé vált székre, és bementem, hogy megnézzem, ki keres.
Láttam, hogy Rick az, aki éppen kapóra is jött.
Behúzódtam a konyhába, és az ablakon keresztül figyeltem, nehogy Kristen utánam jöjjön.
Persze Rick elsősorban a hogylétem felől akart érdeklődni, de a meglepetés-tervemet meghallva belelkesült, és biztosított róla, hogy segít mindenben, de ahhoz Jennyt is be kell avatnia, mert rá is szükségünk lesz.
Ezt nem bántam, így megbeszéltük, hogy most elviszem hozzájuk Kristent, de utána, ha végeztem a kórházban, újra telefonálok, mire ők valamilyen ürüggyel elszöknek tőle egy kis időre, és segítenek a dolog kivitelezésében.
Annak nem örültem ugyan, hogy Kristen egyedül marad akár csak egy fél órára is, mégis biztos voltam benne, hogy kárpótolni tudom az ajándékommal.
Jennyvel is gyorsan megbeszéltem a részleteket, de a lelkére kötöttem, hogy nem beszélhet egy sót sem semmiről Kristennek. Nagy nehezen megígérte, majd kérte, hogy szolgáltassam vissza neki egy kis időre a barátnőjét, és minden meg van bocsátva.
Amint letettük, mentem is vissza az erkélyre, de sajnos mivel tényleg késésben voltam a kórházból, indulnunk kellett. Kristen annyira a gondolataiba merült, hogy először észre sem vett. Szerettem volna tudni, min töprengett, de nem akartam faggatózni. Egyszerűen csak minden érdekelt vele kapcsolatban.
Felriasztottam merengéséből, majd közöltem is vele, hogy menni kell.
Sóhajtott egy szívbemarkolót, majd feltápászkodott, és nyújtózott egyet.
- Amúgy Jenny hívott, hogy mikor adlak vissza neki – tettem hozzá nevetve. – De megnyugtattam, hogy hamarosan az övé leszel, de csak egy kis időre.
Ettől úgy tűnt felvidult. Bár nem tudtam, hogy Jennynek örül-e ennyire, vagy annak hogy csak egy kis időt leszünk távol egymástól, de reméltem, hogy az utóbbi.
Kicsit szomorkásan ült mellettem a kocsiban, amíg Jennyékhez megérkeztünk. Be se mentem vele, már úgyis beszéltem a többiekkel otthonról telefonon, és hamarosan találkozunk is, így megígértem Kristennek, hogy amint végeztem, jövök érte.
Egy ígéretekkel teli búcsúcsókot követően nagy nehezen elengedtük egymást, és a visszapillantó tükörből figyeltem, ahogy azt figyeli, hogy távolodok.
