Bocs, ez rövidebb lett a szokottnál, mert nem volt időm már délután...
De igyekszek hozni még ma a 77-et is :)
76. fejezet (Rob)
Viszonylag gyorsan beértem a kórházba, de az orvosra várni kellett.
Amint viszont végre sorra kerültem, azonnal leteremtett, hogy miért késtem.
Nem vallhattam be neki a késésem pontos okát – azaz hogy másfél napja megállás nélkül szeretkezünk a barátnőmmel -, így csak azt mondtam neki, hogy elaludtam.
Erre szerencsére már nem ráncolta a szemöldökét és megnyugodott, aztán megkérdezte, mennyi fájdalomcsillapítóra volt szükségem az elmúlt két napban.
Kissé szégyenkezve vallottam be neki, hogy sajnos alig pár szem maradt, amivel viszont ismét kiváltottam a haragját.
Újra adott ugyanazt a fajtát, csak kevesebb hatóanyag-koncentrátummal, így volt egy olyan érzésem, hogy hamarabb el fog fogyni, mert hogy hasson, ahhoz eddig egyszer sem volt elég egyetlen szem, de nem akartam vele megosztani aggályaimat ezzel kapcsolatban.
Meg amúgy is azt mondta, következő hétfő előtt látni sem akar újra, így valahogy így is, úgy is muszáj lesz beosztanom azt, ami van.
Alig vártam, hogy elszabaduljak innen, de még át akarta kötözni a sebemet is.
Megadóan tűrtem, ahogy matatott a sebem körül, és csodálkozva méregetett. Döbbent hangon és hitetlenkedve közölte velem, hogy kötésre semmi szükség, mert a sebem csaknem teljesen meggyógyult, a következő alkalommal fogják kiszedni a varratokat is, mindenesetre addig is vigyázzak a hajmosással.
A gyors gyógyuláson én is meglepődtem, de örültem neki, hogy nem kell tovább múmiásdit játszanom, még ha csak egy pici tapasz is volt a legutóbbi változat szerint az ehhez szükséges kellék.
Kifelé indultam volna, de a doki hangja megállított, amikor is fura kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban, hogy használtam-e már bármilyen drogot életemben. Először nem értettem, miért fontos ez, de a tudtomra adta, hogy amit fájdalomcsillapítónak adott, rendkívül sok és rendkívül erős adalékot tartalmaz, így legyek szíves az elkövetkezőkben nem marékszámra fogyasztani, különben ha akarom, ha nem, el fog küldeni egy drogprevenciós központba.
Megígértem neki mindent, és kissé meg is ijedtem, úgyhogy igaz is volt az ígéretem.
Az időnkénti alkoholfogyasztást és a cigit leszámítva eszemben sem volt kemény drogokhoz nyúlni. Volt pár Tommal és Rickkel közös régi ismerősünk, akik beleestek ebbe a hibába, de semmi kedvem nem volt követni a példájukat.
A kórházból kilépve rágyújtottam, és felhívtam Ricket, aki azt mondta, hogy Jenny még Kristennel van valami cukrászdában, és csak utána tudnak jönni.
Megbeszéltük, hol találkozunk, majd odaindultam. Rick biztosított róla, hogy sietnek majd, ahogy tudnak.
A találkahelyhez érve körülnéztem, és tudtam, hogy a meglepetésem tökéletes lesz, és ez ellen Kristennek sem lehet semmi kifogása. Bár arról fogalmam sem volt, hogy szereti-e az ajándékokat, de ezt nem utasítatja vissza.
Elmosolyodtam, mégis türelmetlenül vártam, mikor találkozhatok vele újra.
Rick és Jenny úgy egy óra múlva érkeztek meg. Jenny majd kicsattant az örömtől, hogy végre minden a helyére került mindenféle tekintetben – célozva ezzel rám és Kristenre, majd kifaggattak az elképzeléseimről.
Miután elmondtam nekik, mit is szeretnék pontosan, mindketten elvonultak, és bőszen telefonálgatni kezdtek. Egy kicsit meghatódtam azon, hogy milyen jó barátaim vannak, ott segít mindkettő, ahol csak tud.
Keserűen gondoltam arra, hogy valaha Tom is ilyen jó barátom volt. Most viszont a kapcsolatunk minden, csak nem baráti.
Egy cseppet sem bántam meg, hogy helyben hagytam, megérdemelte, és akármilyen jót is tett Kristennel aznap, nem tudtam iránta hálát érezni, mert mégiscsak rámászott.
Fellángolt bennem a düh, ahogy visszaemlékeztem arra, mi történt köztük a tónál. Elnyomtam féltékenységemet, és egy utolsó visszaemlékezést engedélyeztem magamnak a Kristennel erről folytatott beszélgetésünkre, de csak azért, hogy végleg le tudjam zárni magamban.
Elvesztettem a fejem… - mondta… - Meg akartam győzni. Így elég félre nem érthető módon tapadtam rá, ő persze nem tiltakozott, és végül a fűben kötöttünk ki. Aztán… Amikor az övét kezdtem volna kicsatolni, lefogta a kezeimet, közölte, hogy sikerült meggyőznöm…
- Élvezted, amikor csókolóztatok?
- Igen.
- És élvezted, ahogy hozzád ért?
- Igen.
- És te mit érzel iránta?
- Semmit.
- Akkor miért tetted?
- Azt képzeltem, hogy… te tartasz a karjaidban.
A szavak most is fájdalmasan lüktettek a szívemben, de az elmúlt másfél nap, amit együtt töltöttünk, és az, hogy engem képzelt Tom helyére képes volt feledtetni velem mindent.
Tommal azonban más a helyzet. Akármilyen régi barátom is, egy ígéretét szegte meg, és ezt nem tudom olyan könnyen lenyelni neki.
Rick és Jenny visszatértek hozzám, és boldogan újságolták, hogy mindent sikerült elintézniük, és semmi akadálya nincs a hétvégi terveimnek.
Hálás mosollyal köszöntem meg a segítségüket, majd mentem is volna a kocsihoz, hogy induljak végre szerelmemhez, de Jenny arckifejezése megállított.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Hívtam az előbb Kristent, de nem vette fel.
Igyekeztem nem pánikba esni. Biztos csak zuhanyzik, gondoltam, nem lehet semmi baja. Hangot is adtam gondolataimnak, de Jenny egyre borúsabb arckifejezéssel csóválta a fejét.
- Jenny! – szóltam rá, és reméltem, nem adja elő megint a „váratom a nyomorultat, amíg megőrül az idegtől, és csak utána mondok el neki mindent” című műsort. – Mit hallgatsz el?
- Hát… - kezdte tétovázva, mire biztos lehettem benne, hogy de, igen, elő fogja adni.
- Mondd már, könyörgök!
Furcsa félelem szorította össze a gyomromat.
- Biztos nincs semmi baja, nyugodj meg – mondta végre. – Nem volt egyedül, amikor eljöttünk… - A mondat végére az ajkába harapott, és nem nyugtatott meg.
Most már kifejezetten jeges pánik kezdett eluralkodni rajtam.
- Kivel volt?
- Tommal… - felelte tétován, de meg sem vártam, hogy folytassa, bevágódtam a kocsiba, és tövig nyomott gázpedállal száguldottam a lakásuk felé.
Eszembe jutott, hogy Kristen előző nap a telefonban próbálta meggyőzni, hogy nem akar vele találkozni, és bár nem tudtam, mire is számítsak, ha odaérek, csak reménykedni mertem, hogy nem érkezek későn…
