81. fejezet (Kristen)
Újra felébredtem, és kint még éjszaka volt. Nem láttam senkit a szobában, de sötét volt, nem is láthattam volna.
- Jenny – szóltam.
Egy alak moccant a másik ágyon. Felállt, és közelebb jött. Torkom a szívemben dobogott a félelemtől.
- Ne! – majdnem sikítottam.
Csak Tomot ne, nem akarom!!!
- Sss, csak én vagyok – szólt Jenny, és felkapcsolt egy lágy fényt árasztó lámpát.
Megkönnyebbültem.
- Hogy vagy? – kérdezte.
Hülye kérdés. Alig éreztem magamban életet, bőröm minden centimétere sajgott, és az arcom is lüktetett.
- Meddig kell itt lennem, mit mondtak? – kérdeztem vissza.
Már emlékeztem mindenre, tisztán. Elmúlt a gyógyszerek hatása, így visszazuhantam az álmok birodalmából a kegyetlen valóság talajára.
- Ma még biztosan nem, de holnap már lehet, hogy kiengednek. Az orvosoktól függ, hogy mit mondanak.
Bólintottam. Ezek szerint hajnal körül járhat valamikor.
- Köszönöm, hogy itt vagy Jenny – mondtam.
- Ez a minimum… - felelte. – Annyira sajnálom, Kris, ha tudtam volna, nem hagylak ott vele.
Láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de nem haragudtam rá.
- Jenny, nem a te hibád – próbáltam megnyugtatni.
Láttam, hogy nem lett neki könnyebb ettől, de most nem voltam képes jobban megvigasztalni.
- Rob… - kezdtem. – Megmondtad neki, amit üzentem?
Jenny letörölte a könnyeit, és szipogott még egy sort, majd a szemembe nézett.
- Igen.
Jó. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy hibáztatni kezdjen, bár efelől voltak kétségeim.
- És mit mondott?
- Hazament, de teljesen kikészült.
Felrémlett egy halvány emlék. Mintha ő is ott lett volna, amikor a mentősök kiérkeztek. Akkor viszont tök felesleges bujkálnom előle, már látott mindent.
- Nem akarsz vele mégis beszélni? – kérdezte Jenny.
- Nem tudom – feleltem.
Ha tényleg látta, milyen állapotba kerültem, akkor tökmindegy, a helyzeten már semmit nem ronthat.
Aztán más jutott eszembe.
- Hány óra van?
Jenny az órájára pillantott.
- Fél négy – felelte.
Akkor Amerikában még csak este fél nyolc van…
- Kölcsönadnád a mobilodat?
Már vette is elő, és átnyújtottam. Erőltettem az agyamat, hogy emlékezzek az otthoni számunkra.
- Tessék – szólt bele anyám.
- Szia anyu – feleltem, és igyekeztem normális hangot megütni.
- Drága kislányom, csakhogy végre hírt adsz magadról! – Szinte kiabált, nem csalódtam. – Mike-tól hallom, hogy összejöttél valakivel és vele szakítottál, igaz ez?!
Nem volt most kedvem Mike-ról beszélgetni. Robról sem.
- Anyu, csak azért hívlak, hogy ne aggódj értem, minden rendben, de még itt maradok egy ideig.
Egy perc döbbent csend.
- Na jó, hát, ha csak ezért hívtál…
- Szeretlek, anyu.
Még egy perc döbbent csend.
- Vigyázz magadra, kicsim.
Ezzel letettük, így túlestem a hazajelentkezésen, és megúsztam a faggatózását is. És maradok. Ezt eldöntöttem. De Jenny helyettem is töprengeni kezdett.
- Biztos, hogy itt tudsz maradni? – kérdezte óvatosan.
- Ha így most hazamegyek, szerinted mi vár rám otthon?
Nem akartam, hogy anyám céltáblája legyek, miszerint ő megmondta előre.
Előbb meg kell gyógyulnom. Legalább testileg.
- De…
- Mi az, Jenny?
- Ha itt maradsz… Képes leszel nálunk lakni?
Erre nem gondoltam. Soha többé nem akartam belépni abba a szobába. De mi más lehetőségem volna?
Eszembe jutott, hogy Rob mennyire szeretné, ha odaköltöznék hozzá, de most… megváltoztak a dolgok.
A torkom összeszorult, ahogy rá gondoltam. Nem akartam neki fájdalmat okozni. És mégis biztosan azt tettem. A történteken kívül az is fájni fog neki, ha nem leszek képes… megérinteni. De meg kell próbálnom.
Szeretem őt még mindig, ez nem változott.
Muszáj megpróbálnom. Hátha képes rá, hogy elfeledtesse velem, amit Tom tett.
- Szeretnék beszélni Robbal.
- Azt kérte, hogy mondjam meg, ha felébredsz, hogy szeret téged.
Ez jólesett töredezett szívemnek, de még korántsem biztos, hogy nem csak sajnálatból mondja. Az is lehet, hogy undorodik tőlem. De meg kell tudnom.
És ha mégis el tud viselni valahogy, akkor talán be is fogad… és én talán képes leszek vele egy fedél alatt maradni. De nem, ez biztos! Vele biztos, hogy igen.
Összecsuktam csapongó gondolataimat és próbáltam pozitív maradni. Rob nem hazudna nekem, főleg nem ilyet egy ilyen helyzetben.
Bólintottam Jennynek, majd megismételtem az előző mondatomat.
- Szeretnék vele beszélni.
Jenny már tárcsázta is, mielőtt rászólhattam volna, hogy de még nem most, biztosan alszik. De a helyébe képzeltem magam… én nem aludnék.
Felém nyújtotta a telefont, de megráztam a fejem, és nem vettem el. Most képtelen vagyok rá. Még.
Levegő után kapkodva figyeltem, ahogy Jenny beszél vele.
- Szia, Jenny vagyok… Igen, jobban van… És…
Itt Jenny rám pillantott, és látva, milyen állapotban vagyok, súgva kérdezte: „Biztos?”. Nem voltam biztos semmiben, de összeszedtem magam, viszont csak bólintani tudtam.
- Mégis beszélni szeretne veled – folytatta Jenny. – Nem, szerintem inkább reggel gyere ide… De bírd ki addig, kérlek, most úgyis megint alszik – hazudta Jenny, mire megajándékoztam egy fáradt, de hálás mosollyal.
- Jó. Szia – fejezte be, majd eltette a telefont, és hozzám fordult.
Először nem tudtam, mit is mondhatnék. És félni kezdtem a reggeltől. Jenny látta rajtam, mert rögtön próbált lelket önteni belém.
- Minden rendben lesz.
Szerettem volna, ha tényleg minden rendben lenne, legalább a jövőben. Hátradőltem, és lehunytam a szemem.
Hirtelen egy érintést éreztem a karomon, és rettegve rántottam el, miközben odapillantottam. De megnyugodtam, amint láttam, hogy Jenny érintett meg. És nem Tom.
Rögtön elkapta a kezét, amint észrevette, hogy rémült tekintettel bámulom.
- Ne haragudj – könyörgött.
Mélyeket lélegeztem, de nem haragudtam rá. Csak még annyira friss… El fogom tudni valaha felejteni?!
- Nem, te ne haragudj – sírtam el magam.
Utáltam az egész helyzetet. Miért kell rémüldöznöm?! Miért nem tudok normálisan viselkedni?! Persze, mert ez képtelenség, tudtam én is jól.
De mi lesz így velem?! Egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Ezentúl már soha nem fogok tudni elviselni egy érintést sem? Elkeserített a gondolat.
Tom nagyon alaposan kiölte belőlem a gyanútlanságot, és a bizalmat.
Pocsékabbul éreztem magam, mint valaha.
- Jenny, ha reggel Rob bejön hozzám… Megtennéd, hogy itt maradsz velünk te is?
Fő a biztonság. Bár teljességgel meg voltam róla győződve, hogy Rob nem fog bántani, ő olyat soha nem tenne, de ha Jenny egyetlen váratlan érintésére is így reagálok, akkor nem lehetek biztos semmiben.
Aztán eszembe jutott valami.
Odatartottam elé a karomat.
- Megfognád?
Jenny pillantása ide-oda járt az arcom és a karom közt. Nem merte megtenni, tanulva az előbbiekből.
- Rajta! - mondtam, és meredten néztem, ahogy felemeli a kezét, és tétován a karomra helyezi.
Az érintése alatt megremegett a bőröm, de igyekeztem nem elrántani. Ez őrület! Csalódottan húzódtam el tőle. Pedig most felkészültem rá, és tudtam, hogy mi fog következni, és mégis…
Elkeseredtem, és könnyek szöktek a szemembe.
Végképp elromlottam, könyveltem el magamban a keserű igazságot.
Rajtam már csak a csoda segíthet. Vagy egy agymosás. De az utóbbira csekély esélyem van.
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam tovább aludni. Félálomban még érzékeltem, hogy Jenny mocorog, biztos visszament ő is a székbe pihenni a szoba túlsó felébe.
Nem féltem kettesben lenni vele. Csak ne érjen hozzám. Remek. Ez végül is fél siker. A semminél mindenesetre több.
És Jennyékhez semmiképpen nem akarok visszamenni, sőt, ha akarnék, sem volnék rá képes. Így viszont csak Rob marad, akire számíthatok…
Ha ő is akarja…
Félretettem gondolataimat, elvégre reggel úgyis minden ki fog derülni, és elnyomott az álom.
