82. fejezet (Rob)
A kórházból kilépve újabb cigire gyújtottam. Hazaindultam az imént. Mégsem tudok elmenni, nem tudom itt hagyni csak úgy.
Viszont Jenny úgysem engedne be Kristenhez. És különben is pihennie kell.
Ez a gondolat meggyőzött végül, és a kocsimhoz indultam. Rick utánam jött.
- Rendben leszel? – kérdezte.
Feldúltan ránéztem. Még mindig attól fél, hogy megölöm magam?! De most nem volt kedvem az aggodalmával foglalkozni.
- Persze – feleltem.
- Ha gondolod, veled megyek.
Szerettem is volna, meg nem is. Nem akartam egyedül lenni, mert akkor abba biztos beleőrülök, de mégis magányra vágytam, ha már Kristennel nem lehetek.
Az utóbbi verzió nyert. Megráztam a fejem.
- Nem, maradj csak.
- Majd hívlak, ha van valami – ígérte.
Csak bólintottam, majd elhajítottam a cigi végét, beültem a kocsiba és elindultam.
Ezúttal nem siettem, nem úgy, mint délután, amikor Jennyék lakására igyekeztem veszett tempóban.
Most nem volt hova sietnem. És nem volt kihez.
És akihez lehetett volna, most ő sem akar látni. De vajon akar-e még valaha ebben az életben?!
Még soha életemben nem voltam hasonló helyzetben, épp ezért fogalmam sem volt, mi a helyes viselkedés. Csak azt tudtam, de azt száz százalékig, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy Kristen végül jobban legyen.
És ha ehhez tényleg az kell, ami már nekem is az eszembe jutott, hogy ne legyek a közelében, akkor bármilyen fájdalmas is lesz, az ő kedvéért megteszem.
De arról nem tudok lemondani, hogy ne láthassam néha, hogy a hangját ne hallhassam többé…
Épp ezért is lenne jó (nekem), ha itt maradna. Ha viszont visszamegy Amerikába… akkor nekem is végem van.
Utána nem mehetek, nem akaszkodhatok a nyakába, ha ő nem akarja.
Most minden attól függ, hogy ha magához tér majd, és logikusan tud majd gondolkodni, nem lesz teletömve nyugtatókkal, akkor hogyan látja át a saját állapotát, és neki kell meghoznia a végső döntést, hogy mi legyen.
Hogy mi legyen velünk is. Mert ez…
Nem szánalmat éreztem iránta, nem is sajnálatot. Együttérzést, és részvétet. Tudom, hogy egy nagyon fontos dolgot veszített el, a bizalmát az emberekben.
És hiába mondta előzőleg, mennyire szeret engem, most ez is megváltozott.
Elfacsarodott a szívem a gondolatra. Ha már nem szeret…
Felpillantva észrevettem, hogy hazaértem.
Percekig még csak ültem az autóban, és nem volt kedvem felmenni a lakásomba.
Végül elszántam magam, de csak mert ott volt a sör, amit előző nap vettem. És a pezsgők, hogy ünnepeljünk.
Felérve rögtön a hűtőre vetettem magam, és pár üveggel felszerelkezve ültem ki az erkélyre.
Megint rágyújtottam, és elégedetten tapasztaltam, hogy talán reggelig elég lesz a cigim. Ha csak minden félórában szívok el egy szálat.
De ezt nem sikerült betartani, mert amint elnyomtam az egyiket, máris gyújtottam a következőt.
A sör is szépen lassan fogyatkozott, és elgondolkodtam rajta, ha bevennék egy pár szem gyógyszert, amit a fejfájásomra kaptam, sokkal gyorsabban telne az idő.
Hamarabb lehetne reggel, hogy elinduljak vissza a kórházba.
Végül mégis elvetettem az ötletet. Ettől még nem múlna el semmi, ami a lelkemet kínozza.
Meg kell próbálnom, hátha Kristen meggondolja magát, és megengedi, hogy legalább láthassam.
Szüntelenül kísértettek a képek, amiket Jennyék lakásában láttam. A szoba állapota, ahol… történt. A vérfoltok. Kristen a zuhanyzóban összekuporodva, ahogy több sebből vérzik. És amikor fel sem ismer engem.
Bánni kezdtem, hogy nem öltem meg Tomot, bár agyam egyik fele helyeselte, és még örült is, hogy Rick leállított még időben. Azzal valóban nem segítettem volna semmit a történteken.
Így viszont csak reménykedhettem abban, hogy elítélik, és ezáltal soha többé nem kerül a szemem elé az a rohadék, mert akkor már nem fogom türtőztetni magam.
Lassan telt az éjszaka, az órára pillantottam, de még csak fél négy volt.
Több mint öt órája ülök itt tehetetlenül.
Mikor pár perccel később megszólalt a mobilom, először fel sem akartam venni. Ki a fene akarhat tőlem bármit is hajnali fél négykor?!
Lehet, hogy Kristennel történt valami – villant eszembe a gondolat, annak ellenére, hogy tudtam, biztonságban van. Rohantam a telefonhoz, és láttam, hogy Jenny keres.
Félve szóltam bele.
- Igen?
- Szia, Jenny vagyok.
- Jól van Kristen?
- Igen, jobban van.
Megkönnyebbültem a szavaira. Ezek szerint újra felébredt, és beszélt is Jennyvel. Ez talán jó jel. És legalább Jenny van olyan rendes, hogy szóljon nekem is erről.
De még nem is sejtetettem, hogy leszek ennél boldogabb is, pillanatokon belül.
- És… - kezdte folytatni Jenny.
- És? – kérdeztem, de nem válaszolt rögtön.
Türelmetlenül vártam, hogy kinyögjön valami jó hírt végre!!!
- Mégis beszélni szeretne veled. – És megtette.
Először fel sem fogtam. Hogy mégis beszélni akar velem Kristen?! Amilyen boldog lettem, éppoly tanácstalan is.
De ez most nem számít, a lényeg, hogy látni akar, és én is ezt akarom, lesz, ami lesz.
- Azonnal odamegyek! – közöltem Jennyvel határozottan.
De rögtön szertefoszlott tettrekészségem.
- Nem, szerintem inkább reggel gyere ide…
- Jenny, kérlek! Reggelig megőrülök! – kezdtem könyörögni neki.
- De bírd ki addig, kérlek, most úgyis megint alszik.
Ez nem volt elég meggyőző. Valószínűleg Kristen nem akar most MÉG beszélni velem. Vagy csak nem telefonon. Akkor is odamegyek, határoztam el magamban.
- Oké – feleltem, csak hogy megnyugtassam. – Reggel ott leszek!
- Jó. Szia – mondta még, majd letette.
Próbáltam feldolgozni az új infókat. Aztán gyorsan lezuhanyoztam, hogy csökkentsem a sör miatti kábulatot, majd felöltöztem, és visszamentem a kórházba.
Ricket nem láttam sehol, gondoltam, biztos hazament rendet rakni, vagy pihenni.
Kristen szobájába egyelőre nem mertem benyitni, meg akartam várni, míg Jenny kilép. És szerencsém volt.
Egy perc múlva nyílt az ajtó.
Jenny meglepődött, amikor meglátott.
- Hát te? – kérdezte. – Mondtam, hogy most felesleges idejönnöd, alszik.
- Akkor sem bírtam tovább otthon ülni tétlenül – magyaráztam ittlétemet.
Jenny leült mellém, talán attól tartva, hogy berontok a szobába, amint magamra hagy. Nem is tévedett volna sokat.
- Hogy… Hogy van? – kérdeztem, előre tartva a választól.
- Mondjuk jól… Beszélt a családjával is.
Most rajtam volt a sor a megdöbbenést illetőleg.
- El akar menni? – nyögtem ki szenvedve.
Azt nem fogom túlélni.
- Nem – nyugtatott meg Jenny.
Hatalmasat sóhajtottam.
- Épp ellenkezőleg – folytatta.
Kíváncsian pillantottam rá, nem értettem, ezt hogy érti.
- Maradni akar, amíg… meg nem gyógyul.
Ha meggyógyul ebből valaha… fejeztem be a mondatot magamban, és Jenny arcán láttam, hogy ő is így vélekedik.
De ez adott egy kis reményt. Amiben tudom, és amiben persze hagyni fogja, mellette leszek, és valahogy átsegítem ezen az egészen, fontolgattam a lehetőségeket.
- De van valami, amit nem árt tudnod.
- Mi az?
- Nehezére esik elviselni az érintést.
- Az érintést? – ismételtem, majd leesett.
Persze, hogy nehezére esik elviselni. De eszem ágában sincs letámadni, vagy rámászni, mint az a vadállat.
- Minden érintést – hangsúlyozta Jenny.
- Ezt hogy érted?
- Még az én érintésemtől is megriadt, pedig… én nő vagyok. – Kissé értetlenkedő arckifejezést vágott, és körülbelül ugyanígy éreztem magam.
Az odáig világos, hogy nehezen tűri, ha megérintik, ezek után egyáltalán nem is csoda. De tényleg, Jennytől nem kellene tartania.
Csak tőlem… Elkeseredtem a gondolatra. Nem akartam kényszeríteni semmire, sőt, hozzá sem érek többé, ha ez kell. Csak maradjon itt… velem.
Tudtam, hogy lehetetlent kívánok. Egyre csökkent így is az idő, amit még itt tölt. És nem fog itt maradni örökre, csak az én kedvemért...
De most nem értem rá tovább ezen tépelődni.
Jenny felállt, vetett az ajtó felé egy pillantást, majd vissza rám.
- Nem fogok bemenni – ígértem.
Bólintott, aztán elsétált a mosdók felé.
Itt ülök alig egy ajtónyira Kristentől és még csak nem is láthatom. Ez kegyetlenség, gondoltam. De megígértem.
Így simán csak leültem, majd hátradőltem a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székben, és számolni kezdtem a perceket, amíg felébred.
És felkészülni lelkiekben arra, amit mondani fog nekem.
