83. fejezet (Rob)
Jenny visszajött, és örömmel vette tudomásul, hogy szót fogadtam, és a folyósón maradtam.
Ő viszont rögtön bement, de hiába lestem utána a szobába, nem láttam mást, csak a sötétséget. Még csak alig hajnalodott.
Kerestem egy kávéautomatát, majd a löttyel a kezemben kimentem rágyújtani. Három szál után a vacak kávé maradékát is kidobtam, majd visszamentem.
Jenny kint várt a szoba előtt.
Szívem egyre hevesebben dobogott.
- Felébredt – mondta.
- És…
- Most bemehetsz hozzá, már vár.
Szívem még hevesebben dobogott. Nagyot nyeltem, és vettem egy mély levegőt.
Halkan, és lassan nyitottam be.
Amikor megláttam, szemei csukva voltak, és azt hittem, visszaaludt. A következő pillanatban azonban felém fordította a fejét és rám nézett.
A seb az arcán csúnyábbnak tűnt, mint előző nap, de én még így is gyönyörűnek találtam.
- Szia – köszöntem neki halkan.
Egy mosolyfélét próbált összehozni, majd visszaköszönt.
- Szia.
Semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből, és ez bosszantó volt. De értettem is valahol az okát.
- Hogy vagy? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
Erre már őszintén elmosolyodott, és én megbabonázva bámultam.
- Kicsit… zúzottan – felelte.
Majd lehervadt a mosoly az arcáról, és szomorúan nézett rám.
- Ne haragudj rám – kérte.
Közelebb léptem, és megráztam a fejem.
- Te semmiről nem tehetsz!
Tudatosítani akartam benne, hogy ez az egész nem az ő hibája. Hanem főleg az enyém, de most nem sajnálhatom magamat, neki kell támaszt nyújtanom.
- Hát ebben nem vagyok biztos…
Tekintete elrévedt az ablak felé, és sejtettem, hogy visszaemlékezik éppen.
Meg akartam győzni valahogy, hogy nem vétkes semmiben, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Ha nem bátorítom előtte… - suttogta hideg tekintettel. – Ha nem hitetem el vele azt, hogy…
Összezárta a szemhéjait, így nem tudtam tovább figyelni.
- Kristen – szóltam. Fájdalmasan rám nézett. – Nem te vagy a hibás.
- Kedves vagy, hogy ezt mondod, de…
Annyira szerettem volna átölelni, és valahogyan megvigasztalni, de nem akartam megijeszteni. Jenny is figyelmeztetett az érintés kerülésére. Hogy fogom kibírni?! Fogalmam sem volt, de muszáj visszafognom magam.
- Hagyjuk – szólt újra, majd szipogott egy kicsit, ami megint csak arra késztetett, hogy átöleljem.
Minden erőmmel igyekeztem, hogy ne viselkedjek vele úgy, ahogyan szeretnék.
- Szeretnék kérdezni valamit – mondta hirtelen meglehetősen elszánt hangon, amivel meglepett.
Elképzelésem sem volt, mi lehet ennyire komoly. Erről Jenny sem beszélt.
Vártam.
- Áll még az ajánlatod? – kérdezte már kevésbé határozottan.
Inkább bizonytalannak tűnt, és mintha félt is volna. Én nem akartam hogy féljen tőlem. De vajon milyen ajánlatra gondol?
- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza.
Rám nézett, majd lesütötte a szemeit, mintha tényleg mégis nehezére esne kimondani, amit szeretne.
- Azt hiszem, most nem tudnék visszamenni Jennyék lakásába… – kezdte.
Ekkor kattant valami az agyamban. Tényleg ezek után is oda akar költözni hozzám?! Jól értem?! Döbbenten bámultam rá, de egy rövid pillantás után folytatta.
- Esetleg… befogadnál egy kis időre? – tétovázott továbbra is.
Nem kaptam levegőt. Jól értettem az előbb. De féltem, hogy ez most nem tenne jót neki. Ha viszont valóbban ezt szeretné…
Látva hezitálásomat, gyorsabban szedte a levegőt, és máris visszakozni kezdett, és újra az ablak felé nézett.
- Nem, mégse, felejtsd el.
- Én… Persze, hogy lakhatsz nálam! – mondtam gyorsan, mielőtt ténylegesen meggondolja magát. – Ez természetes.
Remélni sem mertem volna, hogy tényleg odaköltözik azok után, ami vele történt. Ennek ellenére már nem lehet ugyanolyan a kapcsolatunk, mint azelőtt volt, ezzel is tisztában voltam.
Kissé zavart tekintete lassan visszavándorolt rám.
- Köszönöm – suttogta.
Nem tudtam tovább tehetetlenül ácsorogni.
- Kristen – léptem felé, de túl gyorsan, mert riadt tekintete megállított, és láttam, hogy az ajtó felé pillant.
Semmivel nem okozhatott volna ekkore gyötrelmet, mint azzal, hogy tőlem is fél. Igazságtalannak tartottam, de meg is értettem egyben. Türelem! – parancsoltam magamra, és ezúttal lassabban tettem felé újabb lépéseket.
Mikor az ágy mellett álltam, fél méterre tőle, már zihált, de még nem kezdett sikítozni. Ezt bíztató jelnek gondoltam.
Tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy leülök mellé az ágyra. Egy pillanatra lehunyta a szemét, lélegzete cseppet sem csillapodott.
Résnyire nyitotta ajkait, amin ilyen közelségből egy újabb, számomra eddig ismeretlen sebet is felfedeztem. És gyanítottam, hogy még messze sem láttam az összeset. Elnyomtam magamban egy meglehetősen trágár szitkot.
- Kristen – suttogtam.
Megpróbált többször mély levegőt venni, de láttam rajta, hogy nem kis erőfeszítésébe kerül mindez.
- Oké, minden oké – dadogta.
Fogalmam sem volt róla, mivel könnyíthetném meg neki a dolgot. Ott ültem tőle alig fél méterre, és éreztem, hogy szinte az ágy is remeg a teste reszketésétől.
Jobbnak láttam, ha mégsem kísértem a sorsot, vagyis ebben a pillanatban Kristen tűrőképességét, és felálltam.
Ekkor villámsebesen a kezem után nyúlt és megfogta. Elképedve bámultam a kezeinket. Most már éreztem is, ahogy borzong az érintéstől, de valami számomra ismeretlen okból kifolyólag próbára tette magát, és ő érintett meg engem.
Nem mertem megmozdulni, csak némán meredtem rá, azt várva, hogy elmúljon a félelme. A bőre tapintása ugyanolyan puha és selymes volt nekem, mint azelőtt, de hogy ő mit érezhet, arról halvány elképzeléseim sem voltak.
Kezeinkről levéve a szememet az ő csodálkozó tekintetével találtam szembe magam a következő pillanatban.
- Nem undorodsz tőlem? - kérdezte halkan.
Már nem számoltam, hányadszorra szerettem volna átölelni, amióta itt vagyok, de most sem tettem.
- Egyáltalán nem. Ellenkezőleg – feleltem.
Még mindig remegett a keze, de finoman megszorította az enyémet, és kicsordult egy könnycsepp hirtelen lesütött pillái alól.
- Holnap kiengednek. Eljönnél értem? – kérdezte.
- Ha akarod, el se megyek! – feleltem, és így is gondoltam.
Legszívesebben vele maradtam volna, de rá kellett bíznom a döntést.
Kissé félve nézett rám.
- Én… szeretnék egy kicsit egyedül maradni most – mondta, és bár a szívem szakadt meg szenvedő hangja hallatán, tudtam, hogy mennem kell.
- Rendben.
De nem bírtam volna ki nélküle még egy teljes napot, így megkockáztattam egy kérdést.
- Bánnád, ha egy kicsit később még bejönnék hozzád?
Az én hangom is megremegett, nem tudtam tenni ellene. Máris hiányzott. De ez a pár együtt töltött perc is felért egy csodával számomra. Éjjel, amikor elküldött, még remélni sem mertem volna hasonlót.
Alaposan megfontolta a döntést, de végül rábólintott.
- Estefelé – mondta.
Tehát több mint fél napot kell elütnöm valahogy értelmes dolgokkal, amíg újra láthatom. Rendben, gondoltam, ez is sokkalta több a semminél.
- Itt leszek.
Ösztönösen hajoltam volna oda, hogy megcsókoljam, de a mozdulat közepénél én is megtorpantam. Mégis észrevette, és kezét kirántva az enyémből a takaróba markolt, és ajkait beharapva fordította el a fejét tőlem.
- Ne – nyöszörögte.
Újra könnyezni kezdett, és éreztem, hogy az én szememet is csípi valami.
Egyre kilátástalanabbnak tűnt minden annak ellenére, hogy egész jól haladtunk.
Csak időt kell adnom neki. Amiből viszont nincsen túl sok. Mert el fog menni.
Rendre utasítottam magam gondolatban, most egyáltalán nem az számít, hogy el fog menni, hanem az hogy rendbe jöjjön. Mégis belehasadt a szívem a tények ismeretébe.
Ahogy ránéztem, ahogy remeg, szorítja a takarót, és a könnyek sorban bújnak ki a szempillái alól, az a kegyetlen érzés tört rám, hogy elveszítettem.
Hiába fogta meg a kezem minden erejét összegyűjtve, hiába költözik oda hozzám… Már semmi nem lesz a régi.
Ha táplál is még valamilyen érzéseket irántam, amiket talán nem ölt ki belőle Tom, azok is mélyen megváltoztak benne.
Lemondóan elfordultam tőle, és lehajtott fejjel az ajtóhoz indultam. Halk hangja azonban megállított.
- Rob…
Visszanéztem, de ő nem nézett rám.
- Annyira sajnálom – mondta, és újra zokogni kezdett.
Mielőtt engem is elkapott volna valami hasonló, jobbnak láttam mielőbb távozni.
A folyósón a falnak dőltem, és lehunytam a szemem.
Jenny besurrant mellettem a szobába, de előtte megsimogatta a vállamat. Mégsem tudott megvigasztalni.
