85. fejezet (Kristen)
Amikor Rob elment, Jenny lépett be, de meglátva, hogy mennyire sírok, tapintatosan először nem mert szólni semmit.
Aztán, a könnyeim apadásával egyidőben mégis feltette a kérdést.
- Mi történt?
- Megengedte, hogy odaköltözzek.
- Ebben biztos voltam – mosolyodott el. – De akkor mi a baj?
Elgondolkodva figyeltem Jennyt.
- Szerinted mit érez irántam? – kérdeztem.
Ő nem gondolkodott annyit, azonnal rávágta a választ.
- Fülig szerelmes beléd.
Ettől féltem. Bár nem kívántam ennek az ellenkezőjét, mégis, most ezt nem tudom viszonozni. Vagyis szerettem volna, csak nem tudom neki pont úgy kimutatni, ahogy régen.
- Megfogtam a kezét – meséltem halkan.
Jenny meglepődött, de nem kérdezett semmit.
- Egész jól ment – folytattam.
Hevesen pislogni kezdett, mint aki fel sem tudja fogni, amit mondok, és hirtelen büszke lettem magamra. Így visszagondolva, valóban egész kellemes volt. Sőt. Még annál is több.
- Tudom, hogy most félsz mindentől és mindenkitől – szólalt meg Jenny is, hosszas hallgatás után. – De ő nem fog kényszeríteni semmire.
Igen, ezt is tudtam, így bólintottam.
- Csak nekem nem megy… - suttogtam elkeseredetten. – És olyan rossz látni, hogy emiatt ő is szenved.
- Te mit érzel iránta?
- Szerettem…
Nemcsak én vettem észre a múlt időt. Jenny felvonta a szemöldökét, úgy kérdezett vissza.
- Szeretted? – nyomta meg a múlt időt jelölő hosszú t-t.
Egy percig némán bámultam rá. Szerettem, igen. De most…
- Össze vagyok zavarodva, Jenny – mentegetőztem.
- Adj időt magadnak, minden a helyére fog kerülni, meglátod. És Rob is türelmes lesz.
Türelmes, de vajon meddig? Meg fogja elégelni, hogy nem tud velem mit kezdeni.
- Talán mégis jobb lenne, ha elmennék…
Észre sem vettem, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam, csak amikor Jenny hevesen tiltakozni kezdett.
- Maradj, és adj magadnak időt – ismételte.
Nagyot sóhajtottam, majd megkértem Jennyt, hogy lessen ki a folyósóra, elment-e Rob. Kinézett, és bólogatva jött vissza.
Újfent megpróbálkoztam a felüléssel, és valamivel kisebb fájdalmat éreztem a méhem alatt. Fel is álltam, majd elkértem Jennytől a kabátomat, és úgy gondoltam, megkockáztatom azt, amit Rob pár napja – kiszökök cigizni.
Jenny ugyan nem helyeselte, de nem érdekelt, nikotinéhségem nagyobb volt annál, hogy most meggondoljam magam.
A kórház elé kiülve – a szokott helyre – elgondolkodtam, vajon hányszor fogok még idejönni. Reméltem, hogy többé soha. Ez a hely csak a rosszra emlékeztet.
Két cigit is elszívtam, mielőtt visszamentünk.
Egy orvos már türelmetlenül járkált fel-alá az ajtóm előtt, és meg is kaptam a magamét, hogy merészeltem eltűnni. Csak vállat vontam, és vártam, hogy közölje, mit is akar.
Persze újabb vizsgálatot. Ezúttal pszichológiait. Nagyszerű, gondoltam, már csak ez hiányzott.
Jennyt rábeszéltem, hogy menjen haza, elleszek egyedül is, és még arra is megkértem, hogy csomagolja össze a holmimat, úgyis elköltözök Robhoz, legyen minden készen. Búcsúzóul megölelt, majd elment.
Én pedig a doki után indultam a pszichológushoz, aki megnyugtatott, hogy tényleg csak időre van szükségem, ahogy Jenny is mondta, és még ezer szakkifejezéssel is a tudtomra adta, hogy mi is történt velem, majd mikor megkért, hogy a saját szavaimmal is mondjam el, erre képtelen lettem, és flegmaság mögé bújtatva érzéseimet visszafeleseltem, hogy minek, ő már elmondta helyettem latinul. Ezt persze nem díjazta, de legalább nem nyaggatott tovább.
---
A délután unalmasan telt, vártam, hogy valaki meglátogasson, de nem jöttek. Rob csak estére ígérte magát, azaz én kértem, hogy este jöjjön, pedig most mégis szerettem volna már, ha itt van. Kíváncsi voltam, vajon kész vagyok-e egy újabb lépést tenni vele kapcsolatban.
De ehhez még ki kell várni, amíg ideér. Jenny biztos Rickkel van, azért nincs itt, én meg rettentően unatkoztam.
Unalmamban úgy döntöttem, kiszökök a kórház elé. A nap időnként előbújt a felhők mögül, és most úgy éreztem, szükségem van egy kis melegségre.
Kiültem a padra, rágyújtottam, és a lassan lemenő esti napsugaraknak köszönhetően, melyek az arcomat cirógatták, lassan ellazultam.
Hirtelen olyan nyugodtnak éreztem magam, mint „azelőtt”.
Behunytam a szemem, és bár érzékeimet nem tudtam annyira kikapcsolni, hogy észre se vegyem, ha valaki közelíteni próbál, mégis békét éreztem magam körül.
A cigit kivégezvén felpillantottam, és megláttam Robot tőlem pár méterre egy oszlopnak dőlve ácsorogni, amint engem figyel. Kicsit zavarba jöttem, de ezúttal nem a félelemtől. Elemezni próbáltam magam, lehet, hogy azért nem félek most, mert szabad téren vagyunk, nem összezárva… Ki tudja. Mindenesetre örültem, hogy tudok normálisan is reagálni rá, így rámosolyogtam.
Először meglepettnek tűnt, majd visszamosolygott.
- Szia – köszönt.
Visszaköszöntem. A cigim felé bökött a fejével.
- Te se bírtad ki, mi? – kérdezte tovább vigyorogva.
Mosolya olyan érzéseket kezdett élesztgetni bennem, amikről azt hittem, már teljesen kihunytak. Egy percig csak néztem őt, és elfelejtettem, hogy kérdezett valamit.
- Nem – válaszoltam végül. – Kérsz? – nyújtottam felé a dobozt.
Elkomorodott, és tekintette óvatossá vált. Lassan, megfontoltam közelebb jött hozzám, és még lassabban nyúlt a cigisdoboz után, ügyelve arra, hogy véletlenül se érintkezzenek az ujjaink.
Kicsit elszomorodtam. Újra gyötörni kezdett a bűntudat, hogy miattam viselkedik így. Muszáj ezen változtatnom. Körülnéztem, és mivel még mindig sütött rám a nap pár utolsó sugara, ezekből merítettem erő, és magam mellé mutattam.
- Nem ülsz le? – kérdeztem halkan.
Mellém lépett, de még habozott valamiért. Végül kissé megrázta a fejét, majd leült, de jó messze tőlem. Rágyújtott, és miután visszatette a dobozt kettőnk közé, én is újabb szálért nyúltam. Bár idegesnek nem éreztem magam, nem akartam tétlenül ücsörögni.
Rob engem figyelt, és töprengve ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, hogy kérdezni akar valamit.
- Mondd nyugodtan – mondtam.
Elképzelésem sem volt, mi foglalkoztathatja annyira, de szerettem volna tudni.
Meglepődött, majd a szavakat kezdte keresgélni nyilván, mert először nem szólt semmit.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy… - kissé felsóhajtott. – Biztos van benne, hogy… képes vagy egy fedél alatt lakni velem? – kérdezte visszafojtott hangon.
Szerettem volna, ha biztos lehetek benne, de semmiben sem voltam az.
- Szeretném megpróbálni – feleltem.
Lehunyta a szemét, és a pad támlájára hajtotta a fejét. Így tette fel a második kérdését.
- És ha nem megy?
Ezúttal is olyan dolog történt velem, mint az előbb. Csak néztem őt, és nem hallottam meg a kérdését. Gyomrom tájékán ismerős, de a jelen helyzetben nem egészen helyénvaló érzések kezdtek pezsegni, és a külvilág ezzel egyidőben szűnt meg. Pislogtam kettőt, hogy visszatérjek a valóságba, és megköszörültem a torkom. Mit is kérdezett?! Ja igen, ha nem megy…
- Menni fog – mondtam határozottan.
És valamiért tényleg úgy éreztem váratlanul, hogy valóban így lesz. A reggel magamnak tett ígéretem, miszerint jobban leszek, mire este bejön hozzám, úgy látszik, teljesült. Ez a gondolat felvidított. Most újra éreztem. A reményt. És a pezsgést a gyomromban. Ez is valami kezdetnek, gondoltam.
Láttam, hogy Rob viszont hitetlenkedve bámul rám, mintha nem lenne ilyen nagymértékben meggyőződve róla, hogy igenis képes leszek egy fedél alatt lakni vele, de nem adott hangot kétségeinek.
Ebben a percben egy kicsit úgy éreztem, hogy a régi vagyok. És semmi baj nem történt.
Elszívtuk a cigit, és felálltam, hogy beinduljak, de azon nyomban érkezett az első figyelmeztetés, hogy mégis megtörtént a sok szörnyűség, mivel újabb fájdalom hasított a méhembe. A hasamhoz kaptam, és levegőért kapkodtam egy pillanatig.
Fel sem fogtam, olyan gyorsan történt minden. Rob ösztönösen odakapott hozzám, és megragadta a karom, mire meg is érkezett a második cáfolat. Megmerevedtem, és már nem a fájdalom miatt nem kaptam levegőt. Túl erősen szorít… Tom… Lehunytam a szemem, úgy próbálva visszaszorítani a belőlem kikívánkozó hisztériát.
- Engedj el, kérlek.
Még be sem fejeztem a rövid mondatot, már eleresztett, hátrált egy lépést, és a hajába túrt.
- Annyira sajnálom, ne haragudj - kért bocsánatot rögtön, de nem volt vétkes.
Csak én fantáziáltam olyasmiről, ami nem létezik. Mert igenis megtörtént minden.
Lassan lecsillapodott a szívverésem. Meg akartam nyugtatni, hogy minden rendben.
- Csak… hirtelen volt – magyaráztam.
Rám nézett, és láttam rajta, hogy nem győztem meg.
- Nem érek többé hozzád – mondta fojtott hangon. – Megígérem.
Ezt akartam is meg nem is. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam volna a kórház felé, de láttam, hogy nem jön utánam.
Hirtelen indíttatásból kinyújtottam felé a kezemet.
- De akarom.
