86. fejezet (Rob)
Miután Jenny bement hozzá, még egy darabog ott álltam, a falnak dőlve, és próbálva megemészteni a dolgokat.
Tehát fél tőlem. Ez most már biztos. És az érintésemtől is, hiába fogta meg ő az én kezemet. Valami csodával határos módon képes egy légtérben tartózkodni velem, de lehet, hogy azt is csak azért, mert tudja, hogy ha gond van, és elkiáltja magát, rohannak neki segíteni. De ennyi.
És ebből kifolyólag nem bízik bennem. És halvány elképzeléseim sincsenek, hogyan szerezhetném vissza a bizalmát.
Dühös lettem. Elsősorban Tomra, de rajta már nem tölthetem ki ezt. Aztán a sorsra.
Alighogy megtaláltam életem szerelmét, máris így veszi el tőlem!? Ennél még az is jobb lett volna, ha csak szimplán hazautazik. Vagy ha nem szeret viszont.
De szeretett… Hallottam gondolataimban a múlt időt.
Vajon fog még valaha ugyanúgy érezni irántam?! Kétlem. Az is kétséges, hogy valaha valaki iránt még igen.
Perpillanat még azt sem bántam volna, ha nem én vagyok az a valaki, de legalább abban biztos lehetnék, hogy ő jól van.
Lemondóan felsóhajtottam, és elindultam haza.
Estig el kell ütnöm az időt valamivel, ami lehetőleg kikapcsolja az agyam, hogy eszembe se jusson semmi, ami tovább gyötörhetne.
Hazamentem, és tervezgetni kezdtem.
Együtt nem alhatunk, ez teljesen egyértelmű. A háló lesz az övé, én meg alszok a kanapén.
Még egy kulcsot is kerítettem a hálószobaajtóhoz, hogy ha Kristen úgy nagyobb biztonságban érzi magát, akkor be is tudjon zárkózni.
A kulccsal a kezemben megálltam egy percre, és újra elöntött a kétségbeesés.
Mielőtt azonban kezdtem volna teljesen kiborulni, inkább mégis elmentem otthonról.
Egy autókereskedésbe mentem, mert tudtam, hogy nem használhatom örökké Rick kocsiját, az enyém meg már a roncstelepen rozsdásodik. Találtam is egy hasonlót, mint amilyen volt is, így megkötöttem az üzletet. Megegyeztünk az eladóval, hogy még aznap délután visszajövök érte.
Aztán beugrottam a családomhoz. Kérdezgettek, hogy vagyok. Hogy vagyunk Kristennel. Őt miért nem hoztam magammal. A legtöbb kérdésükre nem tudtam mit felelni. Többnyire kitérő válaszokat adtam, de szerencsére nem kíváncsiskodtak tovább.
Tőlük koradélután eljőve utam Rickhez vezetett, hogy megkérjem, vigyen vissza a kereskedésbe, hogy el tudjam hozni az új autómat.
A házuk előtt megálltam egy percre, és igyekeztem nem arra gondolni, miket láttam, mikor utoljára itt voltam.
Összeszorított fogakkal léptem be, de Jenny addigra már otthon volt egy ideje, és rendet rakott. Kristen holmiját is összecsomagolta, így szerencsére nem kellett bemennem újra abba a szobába. Hirtelen elképzeltem, Kristennek milyen lehetne, ha még nekem sem könnyű.
Megköszöntem Jenny segítségét, majd bepakoltuk a kocsiba a bőröndöket, és Rickkel elindultunk.
- Biztos, hogy jó ötlet ez, hogy veled fog lakni? – kérdezte.
- Ő akarta így – feleltem, habár én is kételkedtem.
- Majd azért… Légy vele kíméletes – tanácsolta.
Csúnyán néztem rá. Mit képzel?! Hogy majd én is eljátszom vele azt, amit Tom?!
- Ne keverj össze Tommal.
- Én nem teszem, csak nem szeretném, hogy egy… akármilyen pillanatban Kris keverjen össze vele akaratlanul is.
Ezt én sem akartam. Már eldöntöttem, hogy olyan távol tartom magam tőle, amennyire csak a lakásom paraméterei megengedik.
- Én tudok uralkodni magamon.
- Tudom.
Összenéztünk egy pillantás erejéig, és tudtam, hogy ő is Tomra gondol. Egyikünk sem akarta, és nem is tudta teljesen elhinni, hogy ezt tényleg ő tette. De a tények magukért beszéltek, és egyértelmű volt a bizonyíték.
És eszemben sem volt mentegetni vagy mentséget keresgélni neki. Mert erre nincs.
Megérkeztünk az autókereskedéshez, átpakoltunk az új autómba, majd megköszöntem mindent Ricknek, aki sok szerencsét kívánt, aztán elbúcsúztunk.
Hazavittem a bőröndöket, és nekiálltam átpakolni a szekrényeim tartalmát, hogy Kristennek majd legyen hova eltenni a ruháit.
Már késő délután felé járt, és örültem, hogy eltelt az idő. Lassan mehetek vissza a kórházba szerelmemhez.
Előtte még lezuhanyoztam, és a fürdőben is lepakoltam egy polcot Kristennek.
Ha nem féltem volna ennyire magam is attól, hogy ideköltözik, még viccesnek is találtam volna. Tisztára úgy fogunk élni, mint egy házaspár…
Erre a gondolatra összeszorult a szívem. Soha nem fogunk már többé úgy lenni egymással még csak majdnem sem, mint egy házaspár… sem mint egy pár…
Annak is örülnöm kell, hogy még egy darabig láthatom, és beszélhetek vele. De bármi egyébre gondolnom sem szabad.
Erőt vettem magamon, felöltöztem, és bár szívesen ittam volna egy sört nyugtatóként, mégis inkább az ajtó felé indultam a hűtő helyett, és visszaindultam a kórházba.
A parkolóból az épületbe tartva megpillantottam Kristent. Kint ült azon a bizonyos padon, és cigizett.
Meglepődtem, hogy itt találom, és ráadásul teljesen egyedül. Elgondolkodva indultam el felé, de időben észbe kaptam, és mielőtt túl közel értem volna hozzá, megálltam egy oszlopnál tőle pár méternyire, és zsebre tett kézzel nekidőltem.
Lehunyt szemmel élvezte a lenyugvó nap sugarait. Olyan szép volt, hogy legszívesebben… Nem lehet, nem tehetem.
Hirtelen felemelte a fejét, elnyomta a cigit, és észrevett.
Meglepett azzal, hogy rögtön rám mosolygott… azzal a mosollyal, amivel mindig hevesebb dobogásra késztette a szívemet, és nem volt ez másként most sem.
Visszamosolyogtam, úgy köszöntem
- Szia.
Akármi is váltotta ki belőle, én csak örülök neki, ha jobban van.
Kedvesen visszaköszönt, én meg a cigije felé pillantottam.
- Te se bírtad ki, mi? – kérdeztem tovább vigyorogva.
Még emlékeztem saját kényszerű elvonókúrámra a hét elejéről.
Kristen nem válaszolt, és féltem, hogy máris rosszat mondtam. Egy kicsit olyan volt, mintha gondolatban máshol járna.
Aztán mégis megszólalt.
- Nem. Kérsz? – nyújtotta felém a dobozt.
Elkomorodtam, és óvatosságra intettem magam. Lassan, megfontoltam közelebb mentem hozzá, és még lassabban nyúltam a doboz után, ügyelve arra, hogy véletlenül se érintkezzenek az ujjaink.
Kivettem egy szálat, és hátrálni akartam, de szavai megállítottak. Maga mellé mutatva kérdezte:
- Nem ülsz le?
Nyeltem egyet, majd mellé léptem, de még tétováztam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most komolyan kérdezi-e. Végül kissé megráztam a fejem, majd leültem, de jó messze tőle. Rágyújtottam, és miután visszatettem a dobozt kettőnk közé, ő is újabb szálért nyúlt.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire biztos magában. Vajon komolyan és még mindig oda akar költözni? Ha nemet mond, akkor elfogadom, de nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedjen.
- Mondd nyugodtan – mondta.
Meglepődtem, mintha kitalálta volna a gondolataimat… Próbáltam megfogalmazni a kérdést, ami foglalkoztatott.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy… - tétován felsóhajtottam. – Biztos van benne, hogy… képes vagy egy fedél alatt lakni velem? – kérdeztem végül visszafojtott hangon.
- Szeretném megpróbálni – felelte.
Lehunytam a szemem, és a pad támlájára hajtottam a fejem.
- És ha nem megy?
Fogalmam sem volt, mire számíthatok ebben a helyzetben. És úgy egyáltalán. Mi van, ha rémálmai lesznek?! Meg sem vigasztalhatom, mert azt fogja képzelni, hogy Tom vagyok. Ezáltal fel sem tudom ébreszteni, hogy az álma elmúljon. És ha bármit rosszul csinálok… akkor végem.
- Menni fog – mondta határozottan.
Szerettem volna hinni neki.
Először még hitetlenkedve néztem, hogy vajon tényleg ennyire biztos-e benne, hogy menni fog. Neki talán, de én is szenvedni fogok, éppen annyira, mint ő. De végül úgy döntöttem, hiszek neki. Lesz, ami lesz.
Most másnak tűnt, mint reggel. Bár lehet, hogy csak a szabad levegő teszi, és az hogy nincsenek falak. Itt el tud menekülni.
Nem először gondoltam gyűlölettel valaha volt legjobb barátomra.
Elszívtuk a cigit, és Kristen felállt, gondoltam, hogy visszainduljon a kórházba, de még el voltam foglalva a gondolataimmal, így csak később emelkedtem fel én is a padról.
Ebben a pillanatban viszont a hasához kapott, és zihálva megingott. Nem gondolkodtam tovább, cselekedtem. A karját kaptam el ösztönösen, amíg visszanyeri az egyensúlyát. Fájdalmai vannak ezek szerint. Valahol benne… A rohadt életbe! Tom…
Fel sem fogtam először, de éreztem, hogy egész teste megmerevedik az érintésemtől. Lehunyt szemmel suttogni kezdett.
- Engedj el, kérlek.
Azonnal eleresztettem, és magamat átkozva elhátráltam.
- Annyira sajnálom, ne haragudj - kértem bocsánatot, de nem is reméltem ezt tőle.
- Csak… hirtelen volt – magyarázta.
De nem győzött meg. Nem hirtelen volt, hanem egy szorítás. Elszúrtam.
- Nem érek többé hozzád – mondtam fojtott hangon. – Megígérem.
És ezt be is akartam tartani, ha törik, ha szakad. Kristen tovább indult az épület felé, majd visszanézett, és a kezét nyújtotta felém.
- De akarom – mondta.
