87. fejezet (Rob)
Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Ő döntött helyettem is. Visszalépett hozzám, majd visszatartott lélegzettel a kezemért nyúlt, és összekulcsolta ujjainkat.
Megszorította a kezem, és felnézett rám. Egészen közel álltunk most egymáshoz. Óvatosan beszívtam a levegőt, és végre jóllakhattam az illatával.
Fogalmam sem volt, hogy csinálja, hogy még a kórházbűzben is képes rózsaként illatozni.
Tétován rám mosolygott, de még nem lélegzett.
- Csak… kicsit… lassabban – mondta.
Bólintottam. Felfogtam, hogy hirtelen mozdulatokat sem tehetek. Rendben. Ennyit megér, hogy megérinthessem, amikor persze ő akarja. És ahogyan ő akarja.
Apró keze szinte eltűnt a markomban. Megfordult, és újra befelé indult. Mivel kezünk össze volt fonódva, követtem. Hirtelen öröm öntött el. Ezt reggel még nem is reméltem.
Talán… még talán mégis érez valamit irántam?! – töprengtem kissé kuszán. Vagy sak bizonyítani akar? Nem tudhattam.
A szobája előtt egy doki toporgott, az arckifejezéséből ítélve ma már nem először.
Kristen kihúzta a kezét az enyémből, és megkért, hogy várjak kint, míg kideríti, mit akar az orvos.
Kicsit csodálkoztam, hogy vele simán kettesben mer maradni a szobában, de ez nyilván azért van, mert ez mégiscsak egy orvos.
Teltek a percek. Már vagy három egész perc eltelt. Egyre türelmetlenebb lettem.
A doki kijött végre, de becsukta maga után az ajtót. És nagyon csúnyán nézett rám, ahogy elment mellettem. Nem értettem a dolgot.
De ki akartam deríteni, így halkan benyitottam. És a látvány, ami fogadott, megdöbbentett.
Kristen csomagolt.
Felpillantott rám, amint beléptem, de nem szólt semmit.
- Te mit csinálsz? – kérdeztem végül, megelégelve a tudatlanságot.
- Kidobtak.
- Hogy mit csináltak?!
- Az orvos megunta, hogy folyton kilógok, és szabadlábra helyezett – felelte vigyorogva.
A francba! Ez azt jelenti, hogy már ma este jön hozzám… Nem, ez biztos nem igaz.
De vigyorog. Ő. Kezdtem kétségbe vonni értelmi színvonalamat, de nem vágtam hirtelen, hogy mi változott. Ennyire.
- És most akkor viccet félretéve? – kérdeztem.
Nagyot sóhajtott, és az ágyra ült. Nem mentem közelebb.
- Azt mondta, hogy jók az eredményeim, és ha akarok, már ma elmehetek.
Jók. Az eredményei. Próbáltam összerakni magamban a dolgokat.
Ma elmehet, ha akar…
- És akarsz? – tettem fel a legidiótább kérdést, ami a helyzetet illeti. Elvégre már pakolászott…
- Akarok – felelte a szemembe nézve.
- Oké.
Vettem pár mély levegőt. Erre még én sem készültem fel.
Felállt az ágyról, összeszedte a maradék kevéske holmiját, majd az ajtó felé indult. Én még mindig ugyanott álltam, de csak azt láttam, ahogy megáll előttem egy méterre. Tekintete óvatossá vált.
Rájöttem, hogy elállom a kijáratot.
- Mehetünk - mondtam, és félreálltam.
Nem tudtam nem észrevenni a hezitálást, ahogy elment mellettem. Persze, itt falak vannak. Bezártabbnak érzi magát.
Aláírta még a kimenő papírokat, majd elindultunk a parkolóba.
Egyből a kocsimhoz ment. Pedig még nem is látta ezelőtt. De nem töprengtem a miérteken, most fontosabbnak éreztem azt, hogy feldolgozzam a váratlan eseményeket.
Az autó mellett megállt, és eszembe jutott, hogy ez is zárt tér.
- Hátra is ülhetsz, ha gondolod – mondtam neki.
Nyilván túl közel lettem volna hozzá, ha előre ül mellém. Egy picit még töprengett, végül beült az anyósülésre.
Én is beszálltam. Meglepett, hogy nincs rátapadva az ajtóra. Kezeit összekulcsolta az ölében, és kibámult az ablakon.
Illata betöltötte a levegőt az autóban, megrészegítve ezzel engem. Már ez is annyira hiányzott belőle!
Hamar hazaértünk, de közben egyszer sem nézett rám. Ott is csak némán kiszállt a kocsiból, és a lépcsőház felé indult. Kissé már be is sötétedett.
Bajban voltam. Ha még mindig nem jó a villany… Előrementem, hogy leellenőrizzem. Nem volt szerencsém. Nem égett. Gyorsan elhatároztam, hogy holnap első dolgom lesz kicserélni a kiégett villanykörtét.
- Öhm… - torpantam meg.
Kristen kíváncsian állt meg mögöttem az ajtóban.
Bocsánatkérően pillantottam rá.
- Még mindig nem ég a villany – mondtam.
Belesett a sötét lépcsőházba, majd vissza rám. Maga elé bámult, sóhajtott egyet és újfent a kezemért nyúlt.
Láttam rajta, hogy fél, így próbáltam minél lassabban haladni felfelé a lépcsőn őelőtte. Mire felértünk, már zihált, és igyekeztem minél gyorsabban kinyitni az ajtót, és bent felkapcsolni valami fényt.
Lerítt róla, hogy vívódik magában, és újra rám tört a védelmező ösztön, át akartam ölelni és megvigasztalni – de ez az egyetlen, amit nem tehettem.
Bement a nappaliba, majd tétován megállt a kanapé mellé helyezett bőröndjei mellett. Hirtelen kíváncsian megfordult.
- Ezeket ma hoztad át? – kérdezte.
- Igen. Csináltam neked helyet a szekrényekben és a fürdőben is.
Ezzel indultam is a bőröndök felé, hogy bevigyem őket a hálóba, de megint túl gyors voltam. Kristen hátrálni kezdett az erkélyig, onnan nem tudott tovább.
Mérges lettem magamra, hogy már megint nem figyeltem jobban.
- Ne haragudj – suttogta, és láttam, hogy a sírással küszködik.
- Nem, te ne haragudj! – védtem ki, mielőtt magát kezdené okolni.
Bevittem a bőröndöket a hálóba, majd visszamentem, de nem láttam sehol. Az erkélyajtó viszont nyitva volt.
Megálltam előtte. Kristen kint volt, és cigizett. Az erkély túlsó felében. Háttal nekem.
Én is elővettem a sajátomat, és kiléptem hozzá. Próbáltam menekülési útvonalat biztosítani számára, így az ajtótól távolabb mentem, hogy ő legyen hozzá közelebb.
- Tudod, még mindig látom magam előtt… - kezdte elcsukló hangon.
Nem mertem megszólalni. Talán jót tesz neki, ha kibeszéli.
- Próbáltam sikítani, de nem ment.
Láttam, hogy megremeg a válla, de nem fordult felém, így nem láthattam, hogy tényleg sír-e.
- Erősebb volt nálam. Leszorított az ágyra. És… letépte a ruháimat.
Kezdtem egyre dühösebb lenni, és igyekeztem nem összetörni semmit a szavai hallatán. Pedig még közel sem végzett.
Felparázslott a cigije, ahogy mélyet szívott belőle.
Nehezebben vette a levegőt. Én is.
- Próbáltam megjátszani, hogy én is akarom. Reméltem, hogy akkor nem fog bántani. De nem voltam elég hiteles.
Szavai fájó sebeket kapirgáltak a szívemen, de azt már lezártam magamban, így elnyomtam a fájdalmaimat.
- A hajamba markolt, és összeharapdált.
Most már hallottam is, hogy sír, nem csak láttam.
Tomot a pokol mélyére kívántam ebben a pillanatban. Ezek szerint jól sejtettem, hogy még nem láttam minden sebét.
- Egy pillanatra elengedett, hogy kigombolja a nadrágját.
Felnyögött, és remegni kezdett a teste. Meg akartam kérni, hogy ne mondja tovább, ez már nekem is sok kezdett lenni, de nem bírtam megszólalni.
- Ki akartam használni a pillanatot, és az ajtóhoz ugrottam, de nekiszorított… aztán megütött.
Tomot most én is szívesen megütöttem volna újra. Újra és újra. Amíg lélegzik.
- Ekkor kicsit elhomályosult körülöttem minden, de aztán… az ágyra hajított… fölém mászott… szétfeszítette a lábaimat… és…
Most nem hallottam már sírni. Csak bámult maga elé, levegőt is alig vett. Nem mozdult. A remegése is alábbhagyott. Féltem, hogy újra sokkot kapott az emlékek hatására, de egy perc csendet követően folytatta.
- Amikor végzett, azt mondta: „Szeretlek, Kristen. Ne haragudj!”
Könnyek csípték a szemeimet.
Felsóhajtottam, és csak bámultam maga elé.
Soha nem fogja tudni magát túltenni ezen. Nem, ezen soha. Eddig is biztos voltam benne, de most, miután megismertem a teljes és valós történetet…
Kristen hangosakat nyelt, majd ő is felsóhajtott, és hirtelen félelmetesen nyugodtnak tűnt.
Újabb szál cigire gyújtott, én pedig követtem a példáját.
Megfordult, a korlátnak dőlt, és engem kezdett vizsgálgatni. De továbbra sem tudtam megszólalni.
Habár távol állt tőlem, még így is láttam a szemében a kínokat, amiket át kellett élnie.
- Van egy söröd? – kérdezte halkan.
Bólintottam, de nem mozdultam. Letette a cigijét, bement a konyhába, nekem is hozott egyet, és odanyújtotta nekem.
Ezúttal hozzám közelebb dőlt neki a korlátnak, és nagyot kortyolt belőle.
Az én kezemben simán csak összeroppant az üveg. Szerteszét fröcskölt a sör, és csípte a friss vágásaimat.
Kristen odakapta a fejét, de amikor látta, hogy nem mozdulok, lassan közelebb lépett. Megfogta a sérült kezem, tenyérrel felfelé fordította, majd bement a lakásba, és egy törölközővel tért vissza. Azt rátekerte vérző kezemre, és elkezdett magával húzni. Hagytam, így bevezetett a fürdőbe, ott levette a törölközőt, és háttal elém állva, a karomat maga elé húzva a folyóvíz alá tartotta a kezem.
Meg kellett volna, hogy lepődjek a hirtelen közelségen, ami őt látszólag most nem zavarta, de a gondolataim ebben a pillanatban sokkal gyilkosabbak voltak.
