88. fejezet (Rob)
Ahogy kezdte égetni a kezem már a szimpla hideg csapvíz is, úgy párolgott el lassacskán a dühöm, bár sejtettem, hogy ez csak átmeneti állapot. Tom már soha nem fog belőlem mást kiváltani.
Kristen elzárta a csapot, és szedegetni kezdte az üvegszilánkokat a kezemből.
Válla fölött átlesve figyeltem, milyen óvatosan próbálja csinálni. Ez meghatott.
A vércsöppökkel teli mosdó viszont pont úgy nézett ki, mint amikor őt láttam a zuhanyzóban előző nap összetörten. Amit az imént mesélt az erkélyen, az az ő emlékeiben fog örökké élni, ez pedig az enyéim közt.
Mikor végzett a szilánkok eltávolításával, még egyszer megmosta a kezem, majd szárazra törölte, és bekötözte. Ha jól láttam, csak a tenyeremen lett egy mélyebb vágás, a többi hamar meg fog gyógyulni.
A kötözés végeztével elengedte a kezemet, hirtelen megfordult, és rögtön szembesült is azzal, hogy alig tíz centire állok tőle.
Láttam a riadalmat a tekintetében, de nem akartam odébb lépni. Át akartam ölelni. Úgy, ahogy azt már tervezgetem egy ideje, vigasztalóan, gyengéden.
De mielőtt cselekedhettem volna, fejét lehajtotta, a kezei felsiklottak a mellkasomra. A szívem fölé fektette egyik tenyerét, és éreztem a keze melegét, még a ruhámon keresztül is.
Szívverésem felgyorsult. Kristen a saját kezeit bámulta rajtam, és elkezdett remegni. Egy enyhe nyomást éreztem, majd félre fordította a fejét, és egy pillanattal később már sokkal határozottabban tolt el magától. Hagytam magam.
Kisiklott mellettem a szűk fürdőből.
Bekötött kezemre néztem, és nem tudtam kiigazodni rajta. Azt észre sem vette, hogy itt állok mögötte szorosan, amíg ellátta a sérülésem, de amint tudatosult benne, máris eltolt.
De legalább megérintett. Megint. Önként. Ez haladás, sőt, nem is kicsi előrelépés.
Ekkor viszont bevillant az, amit az erkélyen mondott. Máris elvetettem reménykedő gondolataimat. Ezek után már hiába is mondanám el neki, mennyire szeretem. Tom ezt is tönkretette. Soha nem fogja elhinni többé ezeket a szavakat. Senkinek.
Kínlódva lehunytam a szemem egy percre, majd utánamentem.
A hálóban égett a villany. Éppen a ruháit rakosgatta a szekrénybe.
Gondoltam, csapnom kéne valami zajt, hogy tudatában legyen, hogy itt vagyok, és ne ijedjen meg, ha megfordul és meglát. De elkéstem. Megfordult és meglátott. De a rémület csak egy pillanatra villant fel a szemében, majd pakolt tovább.
Eszembe jutott a kulcs. Elővettem a zsebemből, majd az ágyra hajítottam.
- Az mihez való? – kérdezte.
- A hálószoba ajtajához – feleltem halkan.
Erre letette a kezében tartott ruhákat, felemelte a kulcsot, megforgatta a kezében és az éjjeliszekrényre tette. Aztán pakolt tovább.
Nem tudtam, hogy ez mit jelent. Nem fogja bezárni az ajtót?! Nem mertem megkérdezni. De ő kíváncsibb volt nálam.
- Te hol alszol?
- A kanapén.
Megint megállt egy mozdulat közben.
Megfordult, és rám mosolygott. Épp úgy, mint pár órája a kórház parkolójában.
- Ezt már eljátszottuk egyszer – mondta.
Eszembe jutott nekem is az az első este. De nem volt kedvem mosolyogni.
- De most nem fogod azt mondani, hogy elférünk ketten is az ágyamban – feleltem kicsit szomorkás hangon.
Erre ő is elkomorult.
- De nincs ezzel semmi baj – akartam menteni a menthetőt, mielőtt újabb bocsánatkérésekbe kezd.
Nem tehet semmiről, én pedig megértem.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem.
Témát akartam váltani, nem akartam, hogy lássa, mennyire szeretném, ha olyan lenne minden, mint régen. Erre most ő mosolyodott el szomorúan.
- A pizza?
- Még talán ehető – és indultam, hogy megnézzem.
És valóban még ehető volt, a hűtőnek köszönhetően. Kivettem két szeletet, és egy tányérra téve bedugtam a mikróba.
Kristen utánam jött, de megállt a konyhaajtóban.
- Köszönöm, Rob – szólalt meg.
- Mit köszönsz?
Tényleg nem tudtam, miért is hálálkodik.
- Hogy itt lehetek, hogy megértő vagy… és… nem is tudom – szorította a kezét a homlokára.
Itt lehet, ez természetes. Én akartam eleve, hogy ideköltözzön, hát most meg is kaptam, bár boldogabbnak terveztem még akkor az együttlakást. Hogy megértő vagyok, szintén természetes. Bár sokszor nehezemre esik. Vagyis, csak az esik nehezemre, hogy vigyáznom kell minden mozdulatomra a közelében.
De legalább itt van velem.
A mikró csengetett, hogy már elég meleg a pizza, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból. Kivettem, de kést nem is kerestem, tudtam, hogy nincs. Elfelejtettem visszakérni Ricktől a holmijaimat.
A pizza is izgalmas emlékeket ébresztett bennem, de sajnos most azt sem ismételhetjük meg. Két külön tányérra tettem a szeleteket, és az egyiket Kristen kezébe adtam.
A kanapéra telepedtem a nappaliban, és bekapcsoltam a tévét. Figyelemelterelésnek szántam. Nem akartam elmerülni az emlékeimben, így is elég gyötrő volt a tudat, hogy Kristen csak fizikailag van mellettem jelen pillanatban, de a lelke és a szíve… Azt elvesztettem. És már nem is fogom tudni visszaszerezni. A bizalmát szintúgy.
Nem volt étvágyam, csak bámultam a pizzát, de nem tudtam hozzányúlni. Kristen utánam jött, és a kanapé másik végébe ült. Oda se kellett néznem, hogy pontosan tudjam, éppen egy picivel messzebb, mint egy karnyújtásnyi távolság.
Hirtelen végtelenül elkeseredtem.
Mégis felemeltem a szeletet, és beleharaptam. Így közel sem ízlett annyira, mint mikor ő adogatta a számba a falatokat. Nagy nehezen legyűrtem, majd rásandítottam, és láttam, hogy ő is csak nézegeti a saját adagját.
Félretettem a tányért. Minden nem létező étvágyam elment.
Kimentem a konyhába, és hoztam helyette még sört, mindkettőnknek. Mire visszaértem, Kristen is megszabadult az érintetlen tányértól.
Ahogy átnyújtottam neki az üveget, ujjaink összeértek egy pillanatra, mire mélyen egymás szemébe bámultunk. Mintha a világ is megállt volna forogni egyetlen másodpercre. Aztán az ajkába harapott, és lesütötte a tekintetét.
Még álltam ott egy darabig előtte, szívem hevesen dobogott mellkasomban, és biztosra vettem, hogy ő is hallja.
Amint viszont egyszer csak remegni kezdett a sörös üveg a kezében, odébb léptem, és leültem a helyemre.
Elgondolkodva bámultuk a tévét. Nekem a magam részéről fogalmam sem volt róla, mi megy éppen, és rápillantva úgy véltem, neki sem.
Az üveget a földre tette, és felállt. De újra a hasához kapott, lélegzetvisszafojtva.
Nem akartam megkérdezni, mije fáj, sajnos tudtam jól anélkül is. Újra fellobbant bennem a düh.
- Kérsz valamilyen fájdalomcsillapítót? – kérdeztem.
- Nem, máris jobb lesz – felelte, és egy fél perc múlva valóban el tudott indulni. A hálóba ment, magához vett pár holmit, majd eltűnt a fürdőben.
Egy kis idő múlva hallottam, hogy megnyitja a vizet. Amint magam elé képzeltem a zuhany alatt, a dühömet felváltotta a vágy. Nagyon nehéz volt türtőztetnem magam, hogy ne menjek utána.
Már a fürdő ajtajánál álltam, amikor felfogtam, hogy mit csinálok. Nem mehetek be utána.
Szívem őrülten kalapált, és mélyeket lélegezve igyekeztem lecsillapodni.
A következő pillanatban a zuhany zaján keresztül is meghallottam, hogy Kristen sír. Erre a vágyat is felváltotta valami más, egy saját belső fájdalom, hogy nem tudok neki segíteni. Az ajtónak dőltem, és csak hallgattam a zokogását. A szívem is beleszakadt.
Amikor elzárta a vizet, kényszeredetten visszamentem a kanapéhoz, és rárogytam. Nem néztem oda, amikor kijött. A szememet is lehunytam. Bement a hálóba. Becsukta az ajtót, de nem hallottam fordulni a kulcsot. Mégsem éreztem ezt meghívásnak, így maradtam a helyemen.
Egy óra elteltével még mindig ugyanúgy ültem ugyanott. A tévé ment, de nem fogtam fel, milyen filmet nézek. Alvásról szó sem lehetett.
És nyílt a háló ajtaja.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi fog történni.
- Nem tudok aludni – magyarázkodott halkan, és visszaült ő is oda, ahol azelőtt.
Elkezdte bámulni a filmet, de egy idő múlva, mikor odanéztem, láttam, hogy már csukva van a szeme. Figyeltem egy darabig, és mikor már biztos voltam benne, hogy tényleg teljesen elaludt, kicsit közelebb húzódtam, felé fordultam, és őt kezdtem nézegetni a tévé helyett.
Hosszú ujjú, de elég csinos és nőies pizsamaszerű volt rajta, nem túl szexis, de még ebben is el tudott volna csábítani bármikor. Elzavartam szexközpontú gondolataimat, és tovább néztem, ahogy alszik. Halkan pihegett, de elég kényelmetlen pózban ült.
Eltöprengtem, vajon mi lenne, ha bevinném az ágyba. Ha felébredne közben, akkor nekem annyi. De ha nem… akkor kényelmesen alhatna legalább, nem ilyen kifacsarodott testhelyzetben.
Sokat kockáztattam volna, ha tényleg felébred, és nem mertem. Így inkább visszaültem, és a tévére igyekeztem koncentrálni. Nem ment, de erőltettem.
Egy pár perc múlva hallottam, hogy Kristen nyöszörögni kezd. Ránéztem, de nem látszott az arcán semmi, ami azt jelezte volna, hogy rosszat álmodik.
Megmozdult, és elakadt a lélegzetem, ahogy hirtelen közelebb húzódott hozzám és az oldalamhoz bújt. Nem mertem megmozdulni, még lélegezni se, nehogy felébresszem. Vállamra hajtotta a fejét, egyik térdét a combomra tette, és karjával a derekamat ölelte át.
Annyira jólesett a közelsége, még ha csak álmában is, öntudatlanul, hogy elárasztott a szerelem. Most már nem is akartam elaludni. Élvezni akartam ezt a boldog pillanatot, amíg lehet…
Egy szívdobbanásnyi idővel később pedig még boldogabb lett.
- Rob – suttogta.
