89. fejezet (Kristen)
Hiába nyújtottam felé a kezem, Rob nem mozdult, így visszaléptem hozzá, megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat.
Visszafojtottam a lélegzetem, amint felnéztem rá. Most egészen közel voltunk egymáshoz. És ez még egy kicsit furcsa érzéseket váltott ki belőlem.
Tétován rámosolyogtam.
- Csak… kicsit… lassabban – mondtam.
Nem akartam őt megbántani ezzel, tudtam én is jól, hogy a berögzült, vagy esetleg ösztönös mozdulatokat nagyon nehéz, vagy esetleg nem is lehet koordinálni, de az utóbbi másfél napban már annyit ijedeztem, hogy kezdett belőle nekem is elegem lenni. Pedig ezt meg én nem tudtam befolyásolni.
Rob beleegyezően bólintott, és elhittem neki, hogy meg fogja próbálni. Ha viszont mégsem sikerül, akkor sem hibáztathatom, idő kell mindkettőnknek.
Megfordultam, és elindultam vissza a kórházba, és ő immár összefont ujjaink miatt rögtön követett.
A szobám előtt ugyanaz a doki ácsorgott, akit már reggel is megvárattam. Az arckifejezése nem sok jót ígért.
Kihúztam a kezem Robéból, és megkértem, hogy várjon kint, amíg kiderítem, mit akar az orvos.
Mivel férfi volt az illető, kicsit feszültebbnek éreztem a légkört, ami a szobában uralkodott, amint becsukta az ajtót, de igyekeztem meggyőzni magam, hogy egy orvos, egy kórházban főleg, nem lehet ártalmas rám nézve.
A folyósón is láttam, hogy valami papírokat lobogtatott, most már előttem lapozgatta őket, de meg akartam várni, hogy maga jöjjön elő a mondandójával.
- Az eredményei jók – mondta. - A sérülései hamar meg fognak gyógyulni. A pszichológus szerint is hamar túl fogja magát tenni a történteken.
Ebben kételkedtem, de ha ők mondják…
Hirtelen letette a papírokat és rám nézett.
- Ő a barátja? – kérdezte az ajtó felé biccentve.
Ez jó kérdés volt. De nyilván látta összekulcsolt kezeinket, mit mondhatnék, kicsoda ő nekem?!
- Igen – feleltem.
Erre elhúzta a száját, majd folytatta.
- Nos, mivel úgy láttam, nem nagyon akaródzik a szobában pihennie, ha gondolja, hazamehet.
Ennek megörültem egy pillanatra. Aztán eszembe jutott, hogy a „haza” Rob lakását jelenti. Mielőtt azonban elkezdhettem volna gondolkodni a dolgok váratlan fordulatán, rábólintottam a vissza nem utasítható ajánlatra. Bárhol jobb, csak ne kelljen itt maradnom tovább a kórházban!
A doki kiment, én pedig elkezdtem összeszedegetni kevéske ruhámat, amiket Jenny hozott be magával még előző nap.
Hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó, és Rob lépett be. Felnéztem rá, de még nem mertem elmondani a „jó” hírt.
- Te mit csinálsz? – kérdezte.
- Kidobtak – feleltem egyszerűen. Mostanra már kezdtem megszokni a gondolatot, habár csak pár perce tudtam, mégis örültem neki, hogy elmehetek.
- Hogy mit csináltak?! – Mintha ő is megdöbbent volna. Én sem voltam ezzel másképp.
- Az orvos megunta, hogy folyton kilógok, és szabadlábra helyezett – feleltem vigyorogva.
Igen, egyre határozottabban örültem neki, hogy elbocsátottak. De Rob nem hitt nekem.
- És most akkor viccet félretéve? – kérdezte.
Nagyot sóhajtottam, és leültem az ágyra.
- Azt mondta, hogy jók az eredményeim, és ha akarok, már ma elmehetek – magyaráztam.
Látszott, hogy próbálja ő is összetenni magában a kirakó darabjait, hogy ez mit is jelent.
- És akarsz?
- Akarok – feleltem a szemébe nézve.
- Oké.
Vett pár mély levegőt. Úgy tűnt, a kirakó kész. Meglátjuk tehát, mit tudunk kezdeni egymással egy fedél alatt összezárva.
Felálltam az ágyról, összeszedtem a maradék holmimat, majd az ajtó felé indultam. Ő még mindig ugyanott állt, így megállam előtte egy méterre. Tekintetem óvatossá vált.
Rájöhetett, hogy elállja a kijáratot, mert rögtön félrehúzódott.
- Mehetünk - mondta.
Magam sem értettem, hogyan lehet, hogy egyszer egész „normálisan” vagyok képes viselkedni, de jön egy akármilyen szituáció, amikor újra érzem a félelmet. Csak reménykedtem, hogy az orvosnak volt igaza, és hamar túlteszem magam az egészen. Mert én magam nem így éreztem. A normális pillanatok ellenére sem.
Aláírtam még a kimenő papírokat, majd elindultunk a parkolóba.
Egyből a kocsijához mentem. Eszembe jutott, hogy pedig ezt összetörte, mégis mintha ugyanaz az autó lett volna. Közelebbről szemügyre véve azonban láttam, hogy csak hasonlít. Megfordult a fejemben, hogy lehet, nem is az övé… De aztán ő is ott termett a másik oldalon, és megnyugodtam, hogy nem lőttem mellé.
- Hátra is ülhetsz, ha gondolod – mondta Rob.
Erre nem gondoltam. Bár tény, közelebb leszünk egymáshoz az autóban, de ő a vezetésre fog figyelni, én meg… Próbálok majd nem rá.
Beültem, majd ő is mellém csusszant, és elindultunk.
Az ablakon kifelé nézve azon töprengtem, mi lesz, ha megérkezünk. Nem akartam tőle félni, vagy kimutatni, de meg kell valahogy bizonyosodnom róla, hogy tényleg így van-e.
A kocsiból kiszállva Rob előrement, majd megtorpant.
- Öhm… - kezdte..
Kíváncsian álltam meg mögötte az ajtóban. Bocsánatkérően pillantott rám.
- Még mindig nem ég a villany – mondta.
Belestem a sötét lépcsőházba, majd vissza rá. Magam elé bámulva erőt merítettem, és megfogtam a kezét.
Kicsit meglepődött, de lassan felvezetett a sötét lépcsőházban a lakásáig. Rossz volt a sötétben lépkedni, jobb szerettem volna, ha látok mindent, mert így elég sok oda nem illő dolog is alakot öltött előttem, amelyektől megijedtem. Mire felértünk, már kapkodtam a levegőt, így Rob gyorsan kinyitotta az ajtót, és bent felkapcsolt egy lámpát.
Meg akartam kímélni ettől mindkettőnket, de úgy látszik, képtelen vagyok korrigálni a tetteimet.
Bementem a nappaliba, majd csodálkozva megálltam a kanapé mellé helyezett bőröndjeim mellett. Kíváncsian fordultam felé. Még mindig az ajtóban állt.
- Ezeket ma hoztad át? – kérdeztem.
- Igen. Csináltam neked helyet a szekrényekben és a fürdőben is.
Meghatódtam volna, ha a mondat végén határozott, öles léptekkel el nem indul felém – vagyis a bőröndök felé, de erre csak akkor jöttem rá, mikor már az erkélyig hátráltam el előle. Észre sem vettem saját mozdulataimat, csak őt láttam, ahogy túl gyorsan közeledik. Elszégyelltem magam. Nem akar semmi rosszat!!!
- Ne haragudj – suttogtam, és küszködtem a könnyeimmel. Annyira utáltam, amiért ilyen gyenge és ijedős lettem. Sosem voltam az!
- Nem, te ne haragudj! – próbálta menteni a helyzetet.
Felkapta a bőröndöket, és bevitte a hálóba, én pedig az erkélyre léptem és rágyújtottam.
El kell mondanom valakinek az egészet. És miért ne neki?! Sőt, neki lenne a legjobb elmondani, mert akkor talán kicsit jobban megértené, min megyek keresztül. Habár még én sem értettem igazán. De az ember, ha kimondja a tényeket, ahelyett, hogy csak gondolkodik rajtuk, sokkal több mindenre rávilágíthat a szavaival.
Kifelé fordultam az erkélyen, nem néztem hátra, ahogy Rob is kilépett. Kissé frusztrált a tudat, hogy itt van mögöttem, pár lépésnyire, de meg akartam mutatni neki, hogy bízok benne, így nem fordulta meg, ahogy beszélni kezdtem.
Ez volt a nehezebbik része a dolognak.
- Tudod, még mindig látom magam előtt… - kezdtem, és elcsuklott a hangom, de folytattam. - Próbáltam sikítani, de nem ment.
Hirtelen magam előtt láttam újra az egészet, és ez sem könnyítette meg a dolgomat. Éreztem, hogy megremegek az emlékek hatására, és egy könnycsepp is kiszökött a szemem szarkából.
- Erősebb volt nálam. Leszorított az ágyra. És… letépte a ruháimat.
Mélyet szippantottam a cigiből, és a füstöt kezdtem el figyelni, remélve, hogy elűzi a látomásokat.
- Próbáltam megjátszani, hogy én is akarom. Reméltem, hogy akkor nem fog bántani. De nem voltam elég hiteles.
Igyekeztem minél szenvtelenebb hangon beszélni, de tudtam, hogy Rob kihallja belőle az igazi érzéseimet.
- A hajamba markolt, és összeharapdált.
Hiába minden igyekezetem, újra éreztem a fájdalmat a fejbőrömön, és a testemen a fogakat… Nem akartam sírni! De már késő volt.
- Egy pillanatra elengedett, hogy kigombolja a nadrágját.
Felnyögtem, újra átéltem mindent. Lehet, nem volt túl jó ötlet tőlem ez, hogy elmesélek mindent, de már nem hagyhattam abba.
- Ki akartam használni a pillanatot, és az ajtóhoz ugrottam, de nekiszorított… aztán megütött.
Itt egy kis időre elvesztettem a fonalat, de ami utána következett, azt nem.
- Ekkor kicsit elhomályosult körülöttem minden, de aztán… az ágyra hajított… fölém mászott… szétfeszítette a lábaimat… és…
Nem tudtam befejezni a mondatot. Lebénultam. Ennek az volt az előnye, hogy testem remegése, és a sírásom alábbhagyott. Csak bámultam maga elé, levegőt is alig vettem. Egy perc gyötrő emlékezést követően folytattam.
- Amikor végzett, azt mondta: „Szeretlek, Kristen. Ne haragudj!”
Hát elmondtam. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de még nem érkezett meg.
Hallottam, hogy Rob felsóhajt mögöttem. Fogalmam sem volt róla, mit gondolhat. Mit érezhet. Csak azt tudtam, hogy én mit érzek. Semmit.
