90. fejezet (Kristen)
Most valóban kiüresedtem, nem úgy, mint amikor a magamra kényszerített nyugalom leple alá zavartam be az érzéseimet.
Ez most más volt, de még nem az a fajta megkönnyebbülés, amikor az ember kimondva vetkőzi le magáról a terheket.
Vettem egy nagy levegőt, aztán újabb cigire gyújtottam, és kíváncsi lettem, milyen hatást gyakoroltak vajon Robra a szavaim.
Megfordultam, és a korlátnak dőlve kezdtem vizsgálgatni, de nem láttam rajta sem semmit. Lehet, hogy csak előlem akarja titkolni, hogy… megundorodott, vagy hogy… esetleg dühös. Innom kellett valamit.
- Van egy söröd? – kérdeztem.
Bólintott, de nem mozdult meg. Mivel láttam, hogy nem számíthatok rá, letettem a cigimet, és a konyhába mentem. Két üveggel tértem vissza, az egyiket odaadtam neki. Most kissé közelebb támaszkodtam mellette újra a korlátnak, és nagyot kortyoltam a sörből.
Hirtelen reccsenést hallottam, és a szénsav sziszegését. Odakaptam a fejem, de Rob ugyanúgy állt ott, azzal a különbséggel, hogy az üveget szétroppantotta a kezében, amely most több sebből vérezni kezdett.
Mivel nem úgy tűnt, hogy egyáltalán felfogta, mit csinált, közelebb mentem hozzá, megfogtam a kezét, és láttam, hogy elég rondán megvágta magát. Bementem egy törölközőért, ezt rátekertem vérző kezére, és magammal húztam a fürdőbe.
A karját magam elé húztam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy most a hátam mögött áll közvetlenül, alig pár centire tőlem. Nem mertem hátrafordulni, csak próbáltam tudatosítani magamban, hogy nem kell félnem, nincs miért.
Letekertem a kezéről a törölközőt, és próbáltam a feladatra koncentrálni. A folyó csapvíz alá tartottam a kezét, így látszottak az üvegszilánkok okozta vágások rajta.
Nyugodtan próbáltam egyenletes levegőadagokat kényszeríteni a tüdőmbe, habár Rob testének melege mögöttem csak úgy égetett. Hirtelen már nem félelmet éreztem, hanem vágyat. Azon kezdtem gondolkodni, ez biztos amiatt van, mert itt nála, és vele csak szép dolgok történtek velem.
A kezére összpontosítottam, elzártam a csapot, és elkezdtem belőle kiszedni az üvegdarabokat. Nem volt kevés. De csak egy mélyebb sérülést láttam a tenyerén.
Ahogy végeztem, még egyszer leöblítettem a kezét, megtöröltem, és bekötözgettem. Ezután már muszáj volt felé fordulnom. Amint megtettem, bár fel voltam rá készülve, mégis meglepett a szembesülés azzal, mennyire közel állunk egymáshoz.
Nem tudtam a szemébe nézni, nem akartam benne látni a saját szenvedésem, amiatt, amit tenni fogok, úgyhogy lehajtottam a fejem, majd kezeimet felemelve a mellkasára helyeztem.
Egy csekély borzongás visszatért abból a bizonyos régiből, amit azelőtt éreztem, akárhányszor megérintettük egymást. Egyik remegő kezem pont a szíve fölött pihent egy pillanatig, és éreztem, milyen gyors a szívverése.
Éreztem, hogy az enyém is kezd felgyorsulni, de sajnos tudtam, hogy most teljességgel képtelenség lenne bármilyen próbálkozás, hogy esetleg intim közelségbe kerüljünk. Nem mertem megkockáztatni, hogy – holott most „jól” vagyok - az egyik legszebb pillanatban kell eltaszítanom magamtól egy esetleges rémkép felvillanása miatt. Azt a szégyent nem akartam megtapasztalni, így jobbnak láttam most eltolni magamtól, amíg még nem melegedtünk bele semmibe.
Enyhén tolni kezdtem, de belesajdult a szívem, ahogy eszem ellen hadakozva azt kívánta, hogy inkább öleljem, ne lökjem el. Elfordítottam a fejem, és szívem helyett mégis agyam elhatározása szerint cselekedtem, aztán kisiettem a fürdőből.
A nappaliban megálltam egy percre, és mivel nem jött utánam, volt időm összeszedni magam. Még mindig vonzódok hozzá, ez kétségtelen. De féltem, hogy jön a lidércnyomás, és az tényleg sokkal nagyobb fájdalmat okozna, ha közben kellene leállítanom őt, mintha bele se vágunk semmi olyasmibe.
Emellett eszembe jutottak a testemet borító sebek és hegek is. Nem vagyok elég esztétikus látvány most semmilyen tekintetben. Magamban csalódva felnyögtem, és elindultam a hálóba, hogy kipakoljam a holmimat.
Most hogy beismertem magamnak, a történtek ellenére még mindig akarom őt, örültem neki, hogy ezt nem tudta elvenni tőlem Tom, de mégis aggódtam. Mi van, ha most csak azt hiszem, hogy képes lennék rá, és mégse?! Azzal csak felesleges fájdalmat okoznék mindkettőnknek.
Elkezdtem pakolni a ruháimat a szekrénybe, és lehiggadni. Egy kis idő múlva meglepetten láttam, hogy Rob az ajtóban ácsorog. Most nem voltam beszámítható beszédileg, így nem szóltam semmit. Félszemmel láttam, hogy elővesz valamit a zsebéből, és az ágyra dobja. Ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy egy kulcs az.
- Az mihez való? – kérdeztem.
- A hálószoba ajtajához – felelte halkan.
Erre letettem a kezemben tartott ruhákat, felemeltem a kulcsot, és megforgattam a kezemben. A háló ajtajának a kulcsa. Eszembe sem jutott bezárkózni. Nem is fogok, döntöttem el. Bíznom kell benne, ő Rob, nem pedig Tom. Letettem az éjjeliszekrényre a kulcsot, és némán pakoltam tovább.
Ezek szerint gondolt rá, hogy nem fogunk együtt aludni, de ez az intézkedés kicsit sok már nekem is.
- Te hol alszol? – kérdeztem.
- A kanapén.
Megint megálltam egy mozdulat közben. Eszembe jutott, hogy ezt egyszer már megkérdeztem tőle… az első együttöltött éjszakánkon. És ugyanezt felelte, mégsem „aludtunk” külön végül…
Megfordultam, és rámosolyogtam.
- Ezt már eljátszottuk egyszer – mondtam.
Rob viszont nem mosolygott vissza rám. Meg is tudtam, hogy miért.
- De most nem fogod azt mondani, hogy elférünk ketten is az ágyamban – felelte szomorkás hangon.
Erre én is elkomorultam. Mér épp mentegetőzni kezdtem volna, mert bántam, hogy egyáltalán emlékeztettem őt arra az első éji párbeszédre.
- De nincs ezzel semmi baj – mondta gyorsan, így hárítva máris a bocsánatkérésemet.
- Nem vagy éhes? – kérdezte váratlanul.
Ezzel viszont nekem juttatott az eszembe egy másik gyönyörű éjszakát. Ezúttal én mosolyodtam el bánatosan.
- A pizza?
- Még talán ehető – felelte, és kiment a szobából.
Utána mentem a konyhába, de megálltam az ajtóban.
- Köszönöm, Rob – szólaltam meg.
- Mit köszönsz?
- Hogy itt lehetek, hogy megértő vagy… és… nem is tudom – szorítottam a kezem a homlokára.
Valóban hálás voltam neki, és bár viszonozni képtelen vagyok a kedvességét, mégis szerettem volna, ha tudja, hogy ez nekem sokat jelent.
Nem válaszolt, rám sem nézett. Annyira fájt látnom rajta, hogy neki is milyen nehéz. Fel akartam volna vállalni az ő szenvedéseit is, ha tehettem volna.
A mikró csengetett, így Rob kivette a tányért, két külön tányérra tette a szeleteket, és az egyiket a kezembe adta.
Visszahátráltam vele a nappaliba, Rob is odajött, a kanapéra telepedett, és bekapcsolta a tévét. Utána mentem, és leültem a kanapé másik végébe.
Bámultam a tányéron a pizzát, az illata csábítóan kúszott az orromba, mégsem éreztem éhséget. Szemem sarkából láttam, hogy Rob hősiesen beleharap az ő adagjába, de aztán undorodva leteszi, és kimegy a konyhába.
Én is megszabadultam a tányéromtól. Rob visszajött két üveg sörrel a kezében. Az egyiket átnyújtotta, és ujjaink összeértek egy pillanatra, mire mélyen egymás szemébe bámultunk. Mintha a világ is megállt volna forogni. Nem tudom, ő mit érzett, de nekem megszűnt a külvilág. Mielőtt azonban meggondolatlanságot cselekedtem volna, az ajkamba haraptam, és lesütöttem a tekintetem.
Még állt ott egy darabig előttem, és én újra meg akartam érinteni. Szerettem volna, ha legalább átölel, és én visszaölelhetem mindenféle kötelezettség és további ígéret nélkül. De nem tehettem. Remegni kezdett a sörös üveg a kezemben, mire ő odébb lépett, és visszaült oda, ahol az előbb.
Próbáltam a tévére koncentrálni, de nem tudtam volna megmondani, milyen műsort bámulok meredten. Rob körül forogtak a gondolataim. Minden friss és rossz emlékem eltűnt egy pillanatra, és arra emlékeztem, hogy milyen volt vele… a karjaiban. És nem akartam, hogy így érjen véget az életem, hogy erről csak emlékeim lehetnek, újra akartam azt a mámort érezni és tapasztalni. De féltem. Féltem attól, hogy hiába akarom ennyire, hogy talán el tudja feledtetni velem a borzalmakat, nem tudom majd mégsem befolyásolni a fejemben tolongó képsorokat arról a másik esetről. És ha előjönnek, akkor vége.
Viszont így is szenvedek, talán egy hideg zuhany segít, gondoltam, és az üvegemet a földre téve felálltam, hogy végrehajtsam a tervem. Nem, nem felejthetem el, bármennyire szeretném. Elkeseredtem, ahogy a fájdalom újra belém nyilallt, és a hasamhoz kaptam. Rob ezúttal nem kapott utánam.
- Kérsz valamilyen fájdalomcsillapítót? – kérdezte.
- Nem, máris jobb lesz – feleltem, és egy fél perc múlva valóban el tudtam indulni. A hálóba mentem, magához vettem pár holmit, majd bementem a fürdőbe.
A tükörbe bámulva próbáltam kiolvasni saját szemeimből, hogy mi a fene történik velem, de nem találtam meg a választ. Beálltam a zuhany alá, igyekezve nem végignézni a testemen, mert nem akartam látni a sérüléseimet.
Mégis, ahogy végigmosakodtam, azok óhatatlanul sajogni kezdtek, így figyelmeztetve engem, hogy meg se kíséreljek megfeledkezni róluk, úgysem fog menni. Elsírtam magam. Szerencsém volt, hogy a zuhanyból ömlött a víz, így reménykedhettem benne, hogy Rob nem hallja.
Zokogásom csillapultával befejeztem a fürdést, megtörölköztem, a magammal hozott hosszúszárú és –ujjú pizsamámba bújtam, és indultam a hálószobába. Rob még mindig ugyanott ült, ahogy hagytam, a nappaliban, és a tévét bámulta.
A hálóba mentem és lefeküdtem. Nem bírtam aludni. Nem is akartam nélküle. Egy idő után felhagytam a próbálkozással, és visszamentem a nappaliba.
- Nem tudok aludni – magyarázkodtam halkan, és visszaültem oda, ahol azelőtt.
Elkezdtem bámulni a filmet, de egy idő múlva éreztem, hogy lecsukódnak a szemeim. Utolsó gondolatom az volt, hogy jól sejtettem: ha nem is vele, de mellette el tudok majd aludni.
