92. fejezet (Kristen)
Próbáltam elrejteni csalódottságomat, és keserűségemet, amiért Rob nem felelt a vallomásomra, de megértettem. Erre is fel voltam készülve… legalábbis azt hittem eddig.
De mégsem értettem. Azt mondta az előbb, hogy ő sincs fából… és hogy hiányzok neki. De nem, az nem lehet, hogy csak „úgy” akar.
Megint összezavarodtam.
Ott álltunk, összeölelkezve, és azt kezdtem figyelni, ahogy felkel a nap. Gyönyörű volt, ahogy a horizont egyre világosabb lesz, majd felbukkannak az első sugarak a távolban, a házak között.
Most a vallomás viszonzása miatti hiányérzetem is eltűnt a színek varázsától, ami a szemem elé tárult.
- Akarsz még aludni egy kicsit? – kérdezte Rob halkan.
Nem voltam álmos, de jó volt a karjaiban lenni. Most már teljesen biztonságban éreztem magam.
- Csak ha velem tartasz.
Ismét leállt egy pillanatra ujjai cirógatása, de aztán tovább haladt a hátamon.
- Ha tényleg ezt szeretnéd… - felelte tétovázva.
Felnéztem rá. Arca alig centikre volt az enyémtől. Csupán bólintani tudtam.
Egy halk sóhaj kíséretében ekkor elengedett, majd kézen fogott, és befelé indult. A háló ajtajában megállt egy pillanatra, de aztán tovább ment.
Azt ágyra feküdt, kitárta a karjait, én pedig közéjük simultam.
Hallottam, hogy Rob mély levegőt vesz, és úgy helyezkedtem, hogy lássam az arcát.
Szó nélkül néztük egymást, majd felemelte az egyik kezét, és finoman megérintette az egyik sebet az arcomon. Lehunytam a szemem. Sorra végigcirógatta az összes látható sérülésem, majd kicsit felemelkedett… volna, ha nem fekszek rajta. Így kinyitottam a szememet, és én is felemelkedtem, aztán figyeltem, ahogy kihúzódik alólam.
Nem akartam, hogy mégis itt hagyjon, így utána akartam nyúlni, de megnyugodva láttam, hogy csak úgy akart helyezkedni az oldalán, hogy szembe legyen velem. Így már sajnos nem érintkezett a testünk annyi ponton, de legalább nem kellett kicsavarodnunk, hogy szemből lássuk egymást.
Egyik könyökömet a fejem alá tettem, a másik kezemmel pedig mellkasát kezdtem simogatni. Ő félresöpörte a hajamat a nyakamból, és a fülem mögé tűrte.
Láttam valamit a szemében, de mielőtt kielemezhettem volna, mi lehet az, váratlanul felém hajolt.
Egy pillanatra megdermedtem, és kezemet a mellkasának támasztottam. De elengedtem az izmaimat, és nem toltam el. Észrevette a pillanatnyi hezitálásomat, és tovább közeledett, míg már csak egyetlen centi választotta el ajkainkat.
Mivel a mozdulat eleje óta nem vettem levegőt, most résnyire nyitott számon át beszívtam egy kis levegőt.
Rob komoly tekintete az enyémbe fúródott, majd kicsit elfordította a fejét, és egy csókot lehelt az arcomra. A sebre. Most ajkaival vette sorra az összes apró karcolást a bőrömön, mindegyiket egy-egy puszival gyógyítva.
Mire végzett, újra lehunytam a szemem, és elérzékenyültem a gyengédségétől, amellyel összetört lelkemet próbálta meg összeforrasztani. Sikerrel.
Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy a számon is van egy seb. Nem voltam benne biztos, hogy megkockáztatja, és oda is ad egy csókot, de vártam egy kicsit.
Nem kockáztatta meg. Hátrébb húzódott. Kilestem félig lehunyt szemhéjaim alól, és láttam, hogy a számat bámulja. Csak még tétovázott, hogy merjen-e oda is puszit adni.
Szívem a torkomban dobogott, ahogy ezúttal én kezdtem közeledni felé. Meghökkenve nézett a szemembe.
- Egyet kifelejtettél – súgtam.
Pillantása újra visszavándorolt a számra, és visszafojtott lélegzettel egy pillekönnyű puszit adott. Mintha áram cikázott volna végig rajtam, a számtól kiindulva.
De ennél kicsit tovább szerettem volna menni. Csak egy kicsit, hogy ha vissza is térnének elmémbe a borzalmak, még időben állhassak meg, eltitkolva ezzel, mit élek át.
Megnyaltam a számat, és újra felé közelítettem. De ő elfordította a fejét.
- Kristen – kezdte volna.
Egy kába percig csak figyeltem, ahogy hanyatt dől, és karját a homlokára fekteti.
- Bocsáss meg – kértem, és én is hanyatt fordultam.
Hallottam, hogy mélyeket sóhajt.
- Nem, félreértesz – mondta.
- Ezt nehezen lehet félreérteni – feleltem.
A plafont bámultam, és onnan próbáltam leolvasni, hogy most akkor mégis mi a franc van. Rob viselkedése kezdett totálisan érthetetlen lenni a számomra.
Hirtelen újra felkönyökölt mellettem, egyik kezét a hasamon nyugvó kezemre tette.
- Csak… - láttam, hogy küszködik, hogy kimondja a végítéletemet. Meg akartam kímélni ettől.
- Hagyjuk – kértem.
Egyre nehezebben vette a levegőt. Az enyém már elfogyott.
De ő még nem tekintette lezártnak a témát.
- Mindennél jobban akarlak, de nem akarok neked fájdalmat okozni – nyögte ki végül. – És attól is félek, hogy… Nem tudnék megelégedni egyetlen csókkal – vallotta be.
- Oké – válaszoltam.
Vállamra ejtette homlokát, és sugárzott belőle a szenvedés. De tudtam, hogy igaza van. Mindent vagy semmit. Jól gondoltam, amikor úgy döntöttem, hogy nem kísérletezek olyasmivel, hogy „hátha” nem jönnek a lidérceim. Mert nem lehettem benne biztos. Abban viszont most már igen, hogy ő is akar, így ha mégsem tudok lélekben is vele maradni közben, akkor azzal mindent elrontok.
Felemeltem a kezem, és megsimogattam a haját. Felnézett, és én rámosolyogtam.
- És ha csak simán átkarolnál? – kérdeztem.
Megkönnyebbülést láttam a szemeiben, és végre én is ezt éreztem. Lehetünk együtt úgy is, hogy nem történik semmi.
Megkaptam, amit akartam. Magához húzott, és szorosan átölelt. Már egyáltalán nem féltem tőle. Az előbbiek is bizonyítékot jelentettek a tekintetben, hogy nincs is okom rá.
Nyugodtan hevertem a karjaiban, de álom nem jött a szememre. Nem is bántam. Ki akartam használni a nyugodt pillanatot. Rob is gondolataiba merülve játszott a hajammal. Így ért minket a reggel.
De még ekkor sem volt kedvem felkelni. Úgysincs semmi dolgom. De mégsem akartam heverészve tölteni az egész napot, ami ráadásul a hajnali felhők ellenére napsütésesnek ígérkezett, az ablakon beszűrődő sugarakból ítélve, ezért felemeltem a fejem, és Rob kíváncsi pillantásával találkoztam.
- Azt hittem, elaludtál – mosolygott.
Megcsóváltam a fejem.
- Mi lenne, ha elmennénk valahova? – kérdeztem.
- Hova szeretnél menni? – kérdezett vissza.
- Nem tudom…
Nem vagyok ismerős Londonban.
- Legyél az idegenvezetőm – kértem.
Erre felnevetett.
- Szívesen.
Nagy nehezen felemelkedtem róla, és a szekrényhez léptem. Elkezdtem turkálni benne, míg egy pár megfelelő darab a kezembe nem akadt.
Robra néztem, aki viszont korántsem sietett a felkeléssel.
Nem akartam előtte átöltözni, így felmarkoltam az ágyra dobált cuccokat, hogy átvonuljak a fürdőbe, de ekkor felpattant.
- Maradj csak, kimegyek, míg felöltözöl.
Hálával vegyes bűntudattal néztem rá.
- Köszönöm.
Ő is kivett ezt-azt a szerkényből, majd becsukta maga után az ajtót.
Felöltöztem, és mire elkészültem, ő is már tiszta ruhában várt, egy csésze gőzölgő kávéval a háló ajtófélfájának támaszkodva.
Egyből jókedvem kerekedett, és lenyomtam egy puszit az arcára örömömben. Aztán elvettem a csészét, és az erkélyre indultam. Rob követett, majd mindketten rágyújtottunk.
Láttam rajta, hogy töpreng valamin.
- Min gondolkodsz? – kérdeztem.
Rám pillantott.
- Hogy egy magadfajta amerikai lánynak vajon mi tetszhetne itt Londonban…
Felnevettem. Bármi, amíg vele együtt lehetek.
- Olyan szép az idő. Tőlem egy parkba is kiülhetünk, csak… veled szeretnék lenni – feleltem tétován.
Erre kisimult az arca, és visszamosolygott rám. Miután elszívtuk a cigit, és megittuk a kávét, a kezét nyújtotta felém. Észrevettem, hogy most már ő sem hezitál azon folyton, megérintsen-e. Bár sose tette magától, mindig várta, hogy én döntsek. Ezt becsültem benne, és persze még sok minden mást is.
Elindultunk, beültünk a kocsiba, majd London egy kisvárosiasabb részére érkeztünk. Kíváncsian néztem körül, de nem tudtam, hogy hol lehetünk.
- Ez az Osterley Park – mutatott körbe Rob. – Nem olyan nagy durranás, mint a Hyde Park, de itt legalább nincs akkora tömeg.
Örültem neki, hogy még erre is gondolt. Most nem akartam túl sok embert magam körül.
Egész nap ott andalogtunk, dél körül beültünk egy kis kerti étterembe, és megebédeltünk. Rob végig mellettem volt, és már természetes módon érintettük meg egymást.
Mikor késő délután hazaindultunk, még megállt valahol, de nem mehettem be vele az üzletbe. Sőt. A tér túloldalán parkolt le, hogy még csak ne is lássam, hol tűnik el. Az autóból szemléltem, milyen bolt is lehet, ahova ment, de nem jöttem rá.
Egy hatalmas dobozzal tért vissza, ami csörgött meg zörgött, de nem volt rajta semmi, ami utalt volna a tartalmára. Reméltem, hogy otthon fény derül majd a titokra.
Miután Rob biztonságba helyezte a dobozt a hátsó ülésen, hazaindultunk.
