93. fejezet (Rob)
Kristen sokáig nem moccant, de féltem, hogy kényelmetlen lesz neki egy idő után így kuporogni itt mellettem a kanapén, így mégis amellett döntöttem, hogy jobb lesz neki mégis az ágyban.
Amilyen óvatosan csak tudtam, a teste alá nyúlva felemeltem, és lassan bevittem a hálóba.
Kimelegedtem, mire az ágyhoz értünk, de nem a súlyától, hanem a közelségétől.
Arra gondoltam, hogy lefektetem az ágyba, és megyek is egy hideg zuhannyal enyhíteni testem kínjain, amit az újbóli megérintése és bódító illata váltott ki belőlem, de a nyakamba kapaszkodott, és amint megpróbáltam lefejteni magamról a karjait, annál szorosabban húzott magához.
Egy pillanatnyi tépelődést követően megadtam magam, aztán kigomboltam, majd levettem az ingem. Odafeküdtem mellé, mire egyből hozzám simult. Szorosan. Túl szorosan…
Egyik karja a derekamon feküdt, én csak egyik kezemmel mertem a vállát megfogni, a másikkal a lepedőt markolásztam magam mellett.
Ezt én nem fogom kibírni, gondoltam.
Nyöszörögni kezdett, és csak reménykedhettem, hogy nem álmodik rosszat, mert ha felriad, és itt talál maga mellett… abban nem lesz köszönet.
Orrát a nyakamba fúrta, és éreztem a bőrömön kissé ziháló lélegzetét.
Keze, amely a derekamon nyugodott eddig, felkúszott a mellkasomra, és ujjai cirógatni kezdtek. Teljesen biztos lehettem benne, hogy alszik, mivel ilyent most nem tenne, ha ébren volna.
Ujjai apró lepkeszárnyakként cikáztak a bőrömön, és én egyre szorosabban markolgattam a lepedőt. Nem tudtam, hogyan fogom kibírni még így órákig, de valahogy muszáj megpróbálnom. Az alvás teljességgel kizárt ebben a helyzetben, őt nem áll szándékomban felébreszteni, így ki kell várnom, amíg esetleg fordul egyet, vagy enyhül a szorítása a nyakam körül, és akkor kimenekülhetek ebből az ágyból, ami a jelen pillanatban a csábítás netovábbját jelentette a számomra.
Pár perc múlva már nemcsak a karjait éreztem, ahogy szorítanak, hanem a nadrágom is egyre szűkebbé vált.
Baromi nehezen türtőztettem magam, ráadásul a lehelete, ahogy csiklandozta a nyakamat, és az ujjai játéka a felsőtestemen… megtették a hatásukat.
Ezzel szemben viszont eszem ágában sem volt tenni bármit is az „ügy” érdekében, arra gondolva, hogy az is bőven elég kellene, legyen most a számomra, hogy egyáltalán itt fekhetek mellette.
Illetlenül közel persze, de ez az én problémám. Minek kellett nekem behoznom…
Talán ha kint maradtunk volna a kanapén, egy idő után magától is felébredt volna, akkor pedig megúszom a vágyam okozta kínokat is, meg az esetleges gyanúkat is a részéről, melyek szerint direkt jöttem be ide hozzá, és feküdtem le mellé.
De már mindegy, nincs mit tenni.
Kristen lélegzete egy kis idő múlva nyugodtabbá vált, és ujjai is lenyugodtak. Elképzelésem sem volt, miről álmodhatott.
De ennek valahol örültem is. Néha jobb az áldott tudatlanság. És ez egy ilyen eset volt.
Én is megkíméltem a továbbiakban a lepedőt, mielőtt elkezdene szakadni is a kezemben, és megpróbáltam ellazulni.
Ez pedig olyan jól sikerült, hogy egyre álmosabb lettem, és én is elaludtam.
---
Órákkal később arra ébredtem, hogy Kristen már nem fekszik a karjaimban. Megijedtem, hova tűnhetett. Gyorsan felültem, majd körülnéztem, de nem láttam sehol az ágyban.
Ezek szerint lebuktam. Ijedten káromkodtam egy keveset, majd ezer és egyféle bocsánatkérés verziót kezdtem el legyártani, hogyha nekem esik, akkor legyen mivel kivédenem a dührohamát. Amit teljesen jogos lenne, nem mellesleg…
Ha már felébredtem, nem állt szándékomban megjátszani, hogy alszok, nyilván úgysem bújna vissza mellém, így inkább felkeltem, és kiléptem a hálóból.
A kanapén nem volt, a fürdőben és a konyhában sem, egy pillanatra megijedtem, hogy lehet, hogy el is ment?! De akkor eszembe jutott az erkély. Ami csukva volt. Miért csukta volna be maga után, ha kiment?! Ezt nem értettem, de nem filóztam tovább, kinyitottam, és kiléptem.
Itt volt Kristen is, épp cigizett. Hirtelen megkönnyebbültem, hogy mégsem ment el, nem hagyott itt… talán még van remény, hogy nem is haragszik… túlzottan, de most én is el akartam szívni egy szálat nyugtató helyett.
- Rosszat álmodtál? – kérdeztem.
Tudni szerettem volna, mi ébresztette fel.
Nem válaszolt, csak bólintottam. Tehát mégis. Rémálmai vannak, remek. Még az álmait is tönkretette az a rohadék.
Közelebb léptem egy picit hozzá, de még tisztes távolságba, és én is rágyújtottam.
- És jól vagy?
- Jól – felelte.
Válaszával ellentétben lesütötte a szemeit, és felsóhajtott, így nem tudott meggyőzni. Megint meg szerettem volna vigasztalni. És elűzni a rossz álmait.
Egy másodperc múlva visszaemelte rám a tekintetét, és úgy éreztem hirtelen, hogy akkor is mindenképpen tartozom neki egy bocsánatkéréssel, még mielőtt megszidna, amiért én is az ágyban aludtam el.
- Ne haragudj, hogy odafeküdtem melléd – kezdtem magyarázkodni homlokráncolva. – Csak amikor bevittelek a hálóba, a nyakamba kapaszkodtál, és nem engedtél el.
Egy félénk mosolyt is felé villantottam, hogy lássa, őszintén gondolom, amit mondok.
- Örülök, hogy velem maradtál.
Erre a válaszra és erre a reakcióra azonban nem számítottam.
Meglepetten végignéztem rajta, majd mikor visszagondoltam arra, mit is váltott ki belőlem az ágybéli közelsége, inkább elfordultam.
Már akkor sem sikerült lecsillapodnom egykönnyen, ha most még komolyan is veszem, amit mond… olyat is tehetek, amit megbánhatok. És amit ő is. És nem akarom ezt.
Nem akarom, hogy bármelyikünk is megbánjon bármit. Türelem. Meg idő. Igen, ez a kettő, ami kell.
Kristen hirtelen elnyomta a cigijét, és közelebb lépett hozzám. A szívem szaporábban kezdett verni, amikor felemelte a kezét, és megérintette a karomat. A kezére néztem, és láttam a szikrákat, amelyeket mindig kiváltott belőlem már az első találkozásunk óta.
De ez most nem helyes. Tudtam, hogy egyértelműen nem vagyok olyan, mint Tom, nem tudnék vele soha sem erőszakoskodni, sem bármilyen más módon bántani, de azt is éreztem, hogy Kristen már minden téren és olyan szinten hiányzott, hogy féltem, nem lennék képes leállni a vágy hevében, ha belekezdenénk valamibe, amit ő végül nem akarna befejezni.
- Kristen, ne csináld ezt, kérlek – suttogtam.
Figyelmeztetni akartam a veszélyekre, habár megtiszteltetésnek is vettem valamelyest, hogy ezek szerint már nem fél tőlem – annyira –, és talán kezd is újra bízni bennem. Ezt a bizalmat nem szabad most legyilkolnom benne azzal, hogy nem bírok magammal. Türelem…
Erre elvette rólam a kezét. A szikrák eltűntek, de én még éreztem őket ott pattogni a bőrömön.
Láttam, hogy lehajtja a fejét, és elfordult. Megbántottam. A francba!
- Ne haragudj, csak… - folytattam csendesen.
Valahogy muszáj megértetnem vele, mit is akartam mondani ezzel. Fő az őszinteség.
– Nem vagyok fából, és… annyira hiányzol.
Visszafordult, rám pillantott újra.
- Te is nekem – súgta.
Fájdalmas tekintettel néztem. Ezzel egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. De mégis örömet éreztem, hogy kezd visszatérni belé az „élet”, és talán mégis remélhetem, hogy még nem veszítettem el teljesen.
Hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet, mielőtt megszólal.
- Kérhetek valamit?
Minden kívánságát teljesíteni akartam, ez nem volt kérdés.
- Bármit – mondtam.
Elhamarkodottan ígérgettem, mert olyat kért, ami igenis nehezemre esett most.
- Átölelnél?
De ha már megígértem, hogy bármit kérhet, teljesítenem kell.
Elnyomtam a cigimet, ellöktem magam a korláttól, odaléptem hozzá, és óvatosan magamhoz húztam. Kezeimet a derekára és a hátára tettem, és végre teljesült az én egyik vágyam is. Vigasztalóan simogatni kezdtem.
Kristen is átölelt, fejét mellkasomra hajtotta, és örültem az újabb lépcsőfoknak, amit megmásztunk ezzel, de a következő pillanatban mégis megremegett. Tehát fél. El akartam húzódni máris, de nem engedett.
- Köszönöm – suttogta.
- Nincs mit megköszönnöd.
Nem értettem, miért gondolja, hogy nekem nem jó, hogy nem jobb így sokkal. Az nem is kifejezés, mennyire. Már annyira akartam, hogy legalább ennyit kaphassak belőle, hogy egy „baráti” ölelést én is adhassak neki. Hogy enyhíteni próbáljam benne a félelmeket és a borzalmas gondolatokat.
Egy csókot leheltem a hajába, majd még egyet. Teste már nem remegett, és olyan határtalanul boldog lettem, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy itt marad velem örökre.
Megint eszembe jutott, hogy egyszer el fog menni. De csak a most számít, nem a majd – így tovább simogattam a hátát, derekát, és próbáltam a jelenre koncentrálni.
- Szeretlek, Rob – mondta hirtelen halkan, de határozottan.
Kezeim egy pillanatra kiestek a ritmusból, majd észbe kaptam, és folytattam a cirógatást.
Szeret?! Ezt alig mertem elhinni… Én is szeretem! Már épp nyitottam a számat, hogy viszonzom a vallomását, de felrémlett, amit mondott. Tom.
Nem akarom, hogy ne higgye el, amikor szerelmet vallok neki. Lehet hogy hülyeség, de azt akartam, hogy akkor majd engem halljon és ne őt. Semmivel nem akartam emlékeztetni arra az esetre.
