94. fejezet (Rob)
Tudtam, hogy mondanom kellene neki valamit, de ha most ugyanazokat a szavakat használom, mint Tom, kizárt, hogy elhiszi nekem.
A jól bevált „megmutatom” módszer pedig most lehetetlen.
Nem csókolhatom az őrületig. Az nekem is felérne egy kínzással. Mert nem akarhatok többet. Még. Az időnként jelentkező fájdalmai is arra utalnak sokszor, amikor feláll, hogy nincs még rendben.
Így egyelőre annak is örültem inkább, hogy végre átölelhetem, és nem borul ki az érintésemtől, és úgy tűnik, kezd feloldódni végre.
A „többet akarok, mint” kezdető gondolataimat elűztem, és élveztem a közelségét.
Eszembe jutott, hogy nem aludhatott sokat. Láttam, hogy a horizonton még épphogy csak pirkad.
- Akarsz még aludni egy kicsit? – kérdeztem halkan.
Bár nem szerettem volna még elengedni, de így csak a sorsomat kísértgetem.
- Csak ha velem tartasz.
Ismét megálltak az ujjaim a cirógatásban egy másodpercre. Ezt nem hiszem el. Tényleg nem érzi a veszélyt?!
- Ha tényleg ezt szeretnéd… - feleltem tétovázva.
Felnézett rám. Arca alig centikre volt az enyémtől. Könnyedén megcsókolhattam volna, de nem mertem.
Nem válaszolt, csak bólintott.
Egy halk sóhaj kíséretében elengedtem, majd kézen fogtam, és befelé indultam. A háló ajtajában megálltam egy pillanatra, újra átéltem, amit az első elalvásakor, de elhatároztam, hogy most bírni fogom. És nem gondolok semmi olyasmire. Igen, muszáj lesz!
Tovább mentem az ágyhoz, rá feküdtem, kitártam a karjaimat, ő pedig rögtön közéjük simult.
Ez a váratlan odaadás a részéről viszont nem hatott kedvezően az iménti elhatározásomra. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam éledező vágyaimat.
Kristen megmoccant, és felnézett rám.
Sokáig szótlanul néztük egymást. Az alvásról tehát ennyit.
Végigszámoltam az arcán levő kis sérüléseket, és bár tudtam, hogy elmulasztani nem tudom, felemeltem egyik kezem, és finoman megérintette az egyiket. Kristen lehunyta a szemét, én pedig sorra végigcirógattam az összes látható sebet az arcán, majd kicsit felemelkedtem… volna, ha nem fekszik rajtam. Lelökni semmiképpen nem akartam.
Ezt ő is észrevette, mert kinyitotta a szemét, és ő is felemelkedett, úgy figyelte, ahogy kihúzódok alóla.
Kicsit csalódottnak tűnt, és már moccant a keze, hogy utánam nyúl, de mielőtt megtehette volna, elhelyezkedtem az oldalamon, hogy szemből láthassuk egymást.
Így megvolt az esélyem arra is, hogy nem gerjedek be túlságosan, mert nem érintkeztünk olyan nagy felületen.
Kedvesem egyik karját a feje alá húzta, a másik kezével pedig megsimogatta a mellkasom. Nem tudtam, hogyan közljem vele finoman és úgy, hogy ne bántsam meg vele, hogy egyáltalán nem okos dolog, amit az ujjaival művel, de végül nem tettem.
Hiszen én is élvezem az érintését. És most csak ennyi lehet. De több a semminél.
Elkotortam a haját a nyakáról, és megláttam azon is egy harapásnyomot. Mielőtt a düh fellángolt volna bennem, már el is nyomtam magamban, és újra azt akartam, hogy bárcsak el tudnám oszlatni a fájdalmait és kitörölni a rossz emlékeit.
Fölé hajoltam, de megdermedt egy pillanatra, tenyerével mintha eltolni készült volna, de mégsem tette. Ezt engedélynek vettem, és még közelebb hajoltam.
Az ajka már csak egyetlen apró centire volt az enyémtől, és hallottam, hogy nem lélegzik. Nekem is nehezen ment. Hezitáltam, hogy meg merjem-e csókolni.
Nem mertem. Mindkettőnk biztonsága érdekében nem.
Szájáról a szemébe néztem, majd kicsit elfordítottam a fejem, és egy csókot leheltem az arcán a sebre. Ezúttal ajkaimmal vettem sorra az összes apró karcolást a bőrén, mindegyiket egy-egy puszival próbálva gyógyításra ösztönözni.
Mire végeztem majdnem az összessel, Kristen újra lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
Nyilván feltűnt neki, hogy a száján levő seb nem kapott ellátást, de azért túl sokat kellett volna fizetnünk mindkettőnknek.
Hátrébb húzódtam, mire ő kilesett félig lehunyt szemhéjai alól, de ezt csak alig láttam, mivel az ajkait bámultam. Újra fellángolt bennem a vágy iránta, a szívem dübörgött, és biztos voltam benne, hogy ezt érzi is a tenyere alatt. Mégsem mozdultam. Egy csók nem elég.
Ő viszont bátrabbnak bizonyult annál, amire számítottam, mert ezúttal ő kezdett felém hajolni.
Meghökkenve néztem a szemébe.
- Egyet kifelejtettél – súgta.
Tisztában voltam vele, de direkt hagytam ki az utolsót. Pillantásom mégis újra visszavándorolt a szájára, és visszafojtott lélegzettel egy pillekönnyű puszit adtam rá, „ebből még nem lehet akkora baj” - alapon.
Erre megnyalta az ajkait, a végletekig felizgatva engem, és újra közelített, de minden erőmet összeszedve összeszorítottam a számat, és elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy ezzel megbántom az érzéseit, de vigyázni akartam a lelki nyugalmunkra.
- Kristen – kezdtem.
De nem tudtam folytatni. Túl kuszák voltak a gondolataim.
Hanyatt dőltem, és egyik karomat a homlokomra fektettem.
- Bocsáss meg – kérte, és ő is hanyatt fordult.
Majdnem rárivalltam, hogy ezt azonnal fejezze be, mert neki nincs miért bocsánatot kérnie, de elfojtottam a nyelvemre kívánkozó szavakat, és inkább mélyeket sóhajtva próbáltam elnyomni vágyaimat.
- Nem, félreértesz – mondtam, amint meg tudtam szólalni.
- Ezt nehezen lehet félreérteni – felelte.
Ezen már tényleg majdnem kiakadtam. Annyira rosszul gondol mindent. De hogy magyarázzam el neki, mit érzek, anélkül, hogy megijeszteném??
Mellé könyököltem, és láttam, hogy a plafont bámulja. Egyik kezemet az övére tettem, mely a hasán feküdt éppen.
- Csak… - kezdtem újra a magyarázatba, de megint nem tudtam folytatni.
- Hagyjuk – kérte.
Egyre nehezebben vettem a levegőt. Ezt nem akartam elhinni. Azt hiszi, hogy azért utasítom vissza, mert nem akarom! Nonszensz!
- Mindennél jobban akarlak, de nem akarok neked fájdalmat okozni – nyögtem ki végül. – És attól is félek, hogy… Nem tudnék megelégedni egyetlen csókkal – vallottam be hibáimat.
- Oké – válaszolta.
Vállára ejtettem a fejemet, és némán szenvedtem.
Szenvedtem attól, hogy újra éreztem a nadrágom szűkségét. Szenvedtem attól, hogy nem vehetem biztosra, elhiszi-e nekem, hogy valóban akarom őt, de nem akarom elaprózni azt, hogyha egyszer valaha még együtt lehetünk… úgy. Ha viszont nem lehetünk többé együtt, akkor könnyebb lesz elválni végül az apró kísértések nélkül.
Dehogy lesz könnyebb. Nem tudtam, ezzel kit is akarok hitegetni.
Már most is gyötrődtem, hogy folyton az agyamban lobogott boldogtalanságom zászlaja a felirattal: „el fog menni, itt fog hagyni”. Ennek ellenére sem tudtam nem szeretni.
De mégis meg akartam könnyíteni mindent, amit csak lehet, és ami tőlem telik.
Hirtelen a kezét éreztem, ahogy végigsimítja a hajam. Felnéztem rá. Ő rám mosolygott. AZZAL a mosollyal. Nem, én ebbe belehalok.
- És ha csak simán átkarolnál? – kérdezte.
Megkönnyebbültem, és rajta is ezt láttam.
Hát mégis elhisz nekem talán valamennyit abból a sok hülyeségből, amit összehordtam. Ennek megörültem, és minden borús gondolatot félretéve magamhoz húztam, és vágyaimat sokadjára elfojtva szorosan átöleltem.
Aztán észbe kaptam, hogy ez lehet, hogy nem olyan jó neki, de vártam egy kicsit, és nem tapasztalván ellenállát, tovább öleltem.
Nem láttam az arcát, így nem tudtam, hogy elaludt-e. Nekem az eddig történek peregtek végig újra és újra az agyamban. És sokmindent el sem mertem hinni, hogy tényleg igaz. De ahányszor ránéztem, és ahogy a testét éreztem szorosan a magamé mellett, rájöttem, hogy mégis ez a valóság.
Az ablakon beszűrődtek a felkelő nap sugarai, és Kristen is megmoccant. Teljesen nyugodtan feküdt addig, mégis tiszta, éber tekintettel nézett rám.
- Azt hittem, elaludtál – mosolyogtam rá, de tagadóan megcsóválta a fejét.
- Mi lenne, ha elmennénk valahova? – kérdezte.
- Hova szeretnél menni?
- Nem tudom… Legyél az idegenvezetőm – kérte, mire felnevettem.
- Szívesen.
Nagy nehezen felemelkedett rólam, és a szekrényhez lépett. Szótlanul figyeltem, ahogy kutatni kezd a szekrényben. Furcsa, de kellemes érzések jártak át. Már a szekrényen is osztozunk…
Egyszer csak felmarkolta az ágyra szórt ruháit, és rádöbbentem, hogy biztos nem akar előttem átöltözni. Gyorsan felpattantam.
- Maradj csak, kimegyek, míg felöltözöl – mondtam megértően.
- Köszönöm.
Én is kivettem ezt-azt a szerkényből, majd becsuktam magam után a szoba ajtaját.
Mindenekelőtt feltettem főni egy kávét, majd a fürdőben átöltöztem, és megmosakodtam. Mire végeztem, elkészült a kávé is, és a hálóajtó mellé támaszkodva vártam egy csészével a kezemben, hogy Kristen megjelenjen. Amint meglátta, mivel fogadom, arca felragyogott, és lenyomott egy puszit az arcomra. Fel sem foghattam, olyan gyorsan történt, de addigra már az erkély felé indult. Azt sem vettem észre, mikor vette ki a kezemből a csészét.
Jókedve engem is feldobott, örültem neki, hogy nyoma sincs a bús Kristennek. Kívülről legalábbis…
Az erkélyen rágyújtottunk a kávé mellé, és azon kezdtem agyalni, vajon mit szeretne, hova vigyem… Azt akartam, hogy a jókedve lehetőleg tartós legyen, de fogalmam sem volt, mit szeretne valójában.
- Min gondolkodsz? – riasztott fel gondolataimból. Úgy gondoltam, bevallom.
- Hogy egy magadfajta amerikai lánynak vajon mi tetszhetne itt Londonban…
Erre felnevetett.
- Olyan szép az idő. Tőlem egy parkba is kiülhetünk, csak… veled szeretnék lenni – felelte tétován.
Erre megnyugodva visszamosolyogtam rá. Én is örülten a ritka londoni napos napok egyikének, így ha parkot akar… Elszívtuk a cigit, és megittuk a kávét, majd felé nyújtottam a kezem. Meg akartam adni neki a választási lehetőséget, ezért nem fogtam meg a kezét rögtön
Elindultunk, beültünk a kocsiba, és elgondolkodtam megint. Parkot mondott, akkor, ha oda viszem, nem lőhetek nagyon mellé… A Hyde viszont kizárt, ott délutánra túl sokan lesznek. London egy kisvárosiasabb része felé kanyarodtam, majd leparkoltam egy másik parknál.
Kristen kíváncsian nézett körül.
- Ez az Osterley Park – közöltem vele. – Nem olyan nagy durranás, mint a Hyde Park, de itt legalább nincs akkora tömeg.
Látszott, hogy ez is tetszik neki, így én is megörültem.
Egész nap andalogtunk, dél körül beültünk egy kis kerti étterembe, és megebédeltünk. Kristen eléggé felszabadultnak tűnt, és nem tudtam, hogy ez az én érdemem-e vagy a napsütésé, de a végeredményt, vagyis az ő jókedvét élvezhettem egész estig.
Csak egy párszor láttam hirtelen elkomorulni, és ezzel megijesztett, de amint megszólítottam, újra vidáman pillantott rám. És az egymáshoz érés is egyre természetesebben ment…
Késő délután indultunk haza, de eszembe jutott még valami, így megálltam a kocsival egy üzletközpontszerű épület előtt, de Kristent megkértem, hogy várjon meg a kocsiban.
Gyorsan vásároltam némi evőeszközt, ha már Rick lenyúlta az enyémeket, és nem lehettem benne biztos, hogy ki is dobta-e, de már nem érdekelt. Max lesz egy készletnyi tartalékom.
Betértem még egy ékszerüzletbe is, és sokáig nem tudtam eldönteni, mivel lepjem meg Kristent. Végül választottam, gyorsan kifizettem, és zsebre dugtam, mielőtt meggondolhattam volna magam. Fogalmam sem volt, mit fog szólni hozzá.
Pezsgőt is akartam venni, de az úgy rémlett, még maradt pár üveggel. És most szigorúan pohárból szándékoztam fogyasztani.
Meg akartam csillogtatni kedvesem előtt főzési tudományomat is, így vettem hozzávalókat egy spagettihez. Elhatároztam, hogy kiteszek magamért ma este is, ha már a nap ilyen tökéletesen sikerült…
Egy óriási dobozba rejtettem a szerzeményeket, majd a hátsó ülésre pakoltam, és nem törődve Kristen kíváncsi pillantásával hazafelé indultunk.
A legfontosabb, amit nem láthatott volna még a dobozban sem, ha kinyitja, a zsebemben lapult…
