96. fejezet (Kristen)
Amikor hazaértünk, még éppen világos volt, így nem volt szükségem Rob segítségére, hogy feltaláljak a lakásáig, elég sok ablak volt a lépcsőházban. Ő meg a dobozt cipelte.
Amit én egyre kíváncsibb pillantásokkal méregettem. De ő csak mosolyogott a türelmetlenségemen.
A lakásba érve a dohányzóasztalra tette a dobozt, és amint kinyitotta, lehullt a lepel a titokról. Erre nem számítottam! Evőeszközöket vett, meg hozzávalókat a vacsorához. És üvegpoharakat.
Az egyiket felemeltem, megismertem, hogy pezsgőspohár. Elgondolkodva forgattam a kezemben. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor nem volt szükség pohárra a pezsgő fogyasztásához. Emlékeim elárasztottak, és elpirultam.
Szívem szerint megismételtem volna, de még mindig tartottam a felbukkanó szörnyektől.
Ahogy Robra pillantottam, észrevettem, hogy engem bámul, és olyan vágyat láttam a szemében, amit azt hittem, már kiölt belőle az a tény, ami velem történt. De nem. És sejtettem, hogy neki is ugyanaz az este jutott eszébe a poharakról. Erre, ha lehetséges, még jobban elpirultam, és elfordultam.
Biztos voltam benne, hogy nem normális az a reakcióm, amit minden idegszálammal éreztem. Elvégre még alig két napja történt… életem legborzalmasabb élménye. Amit legszívesebben kitöröltem volna az agyamból, de még mindig bennem lappangott. A nap során is számtalanszor eszembe jutott, és csak remélni mertem, hogy Rob nem vette észre, ahogy többször is hirtelen elönt a rosszkedv. Például amikor a parkban megláttam egy motorost… Igyekeztem megkímélni őt ettől. Ha én szenvedek tőle, az bőven elég, nem kell, hogy neki is még rosszabb legyen.
Rob a konyhába vitte az új szerzeményeket, és előszedett egy pár edényt a szekrényekből.
Meglepődtem. Bár a hozzávalókból már sejtettem, hogy főzni szándékozik, de akkor is elcsodálkoztam rajta.
- Te főzni is tudsz? – kérdeztem kissé hitetlenkedve.
Rám mosolygott, miközben feltette a tésztának a vizet főni.
- Évek óta egyedül lakok és még nem haltam éhen – kacsintott rám.
Hát persze. Irigyeltem ezért IS. a szabadság, az önállóság… Én még mindig otthon laktam, és nagyon sokszor szerettem volna egy saját kis birodalmat, ahol a magam ura vagyok, és senki nem ugat bele, hogy mikor és mit csinálok.
Némán figyeltem, ahogy Rob a szósz összetevőit előkészíti, aztán sorban belepakolja a másik edénybe, és kevergetni kezdi. Az már leesett, hogy spagettit akar csinálni. Ehhez még én is konyítottam valamicskét, így szívesen segítettem volna neki, de annyira jó volt figyelni, ahogy igyekszik.
Magamban elmosolyodtam a gondolatra. Boldogan lemondanék a saját kis birodalmamról, ha vele maradhatnék. De ez nem lehetséges…
Elhessegettem a borús gondolatokat, és mellé léptem tettre készen, hogy mégis segítsek neki. Láttam, hogy abban a pillanatban megdermed, de nem értettem, mi történhetett.
A sajtot reszelte éppen, de csukott szemmel álldogált, és a kezében megremegett a sajt. Aztán kinyitotta a szemét, és a sajtra bámult. Nem mertem megérinteni, féltem, hogy valami baj történt. De még nem értettem, hogy micsoda.
Hirtelen levegő után kezdett kapkodni, aztán felnyögött, mint akinek fájdalmai vannak, és hátat fordított a konyhapultnak.
Ekkor már komolyan aggódni kezdtem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
Nem nézett rám, ahogy odasziszegte felém a cseppet sem meggyőző válaszát.
- Persze.
Nem nagyon tudtam hinni neki. Úgy festett, mint amikor a minap kínozta valami számomra még máig is ismeretlen fájdalom.
- El kell szívnom egy cigit. Azt… – mutatott a pultra. – Befejeznéd?
Aztán fogta magát és kirohant a konyhából. Ezen kicsit meglepődtem. A múltkor, amikor fájt valamije, nem viselkedett ilyen higgadtan, vagyis… Higgadt most sem volt, de akkor mozdulni is alig tudott, és nem akart rágyújtani…
Itt valami mást sejtettem a háttérben, de egészen halvány elképzeléseim sem voltak róla, hogy mi történhetett vele hirtelen.
Folytattam, amit elkezdett, lereszeltem a sajtot, a szószt időnként megkevergettem, ellenőriztem, hogy a tészta elégé megpuhult-e…
De egy idő után nem bírtam tovább. Még mindig nem jött vissza, pedig ennyi idő alatt fél doboz cigit is elszívhatott volna kényelmes tempóban.
Fogtam magam, és kimentem hát utána az erkélyre. Amint észrevett, azonnal hátat fordított nekem, és én megijedtem, hogy talán velem van valami baja. De akkor is ki kell derítenem, mert ez így nem állapot!
A háta mögé léptem, és megsimítottam a hátát. Szinte tapinthatóan feszült volt.
Lehet, hogy mégis csak fájdalmai vannak? Tudnom kell.
- A fejed fáj megint? – kérdeztem halkan.
Erre lehajtotta a fejét, de sokáig ne válaszolt. Már újabb kérdésekkel akartam bombázni, amikor végre megszólalt.
- Nem. De most menj vissza, kérlek.
- Rob…
Most miért küld el?! Kész rejtély az egész. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele, és segíteni akartam neki, még akkor is, ha nem akarja, hogy itt legyek. Ő is segített nekem. Barátok vagyunk… miért nem mondja el?!
A vállára csúsztattam a kezem, de az izmai megfeszültek az érintésem alatt.
- Nem megyek, míg nem mondod el, mi a bajod! – dacoskodtam, azt remélve, hogy ha határozottabban lépek fel, akkor nem bírja tovább, és elmondja.
De nem mondta el.
Csak hirtelen hátrafordult, mire akaratlanul is megijedtem, és hátráltam pár lépést. Már nem tartottam tőle, hogy bánthat, de a félelem attól még bennem lapult.
Végignéztem rajta, de újra elfordult. Előtte azonban megláttam valamit… ami teljesen nyilvánvalóvá tette, mi is a baja… A nadrágja természetellenes domborodása meggyőzött róla, hogy tényleg jól láttam.
Nem fejfájás kínozza. Hanem valami más, és ahelyett, hogy engedne az ösztöneinek, inkább elmenekült a közelemből, hogy megelőzze a bajt. Erre megint elérzékenyültem.
- Kérlek, menj be most – szólt az előbbihez képest valamivel higgadtabban.
Hirtelen engem is elöntött a vágy, hiába ismertettem magammal újfent, hogy ez nem normális dolog, hogy máris… Két napja történt. Francba.
Hátat fordítottam, és visszamentem a konyhába.
Innom kellett valamit. Kivettem egy sört a hűtőből, felnyitottam, és ittam belőle. Eszembe jutott, biztos neki is jólesne egy, fogtam hát még egy üveget, és kivittem neki. Ugyanúgy állt ott, ezért letettem mellé és magára hagytam.
Tiszteltem benne, hogy ennyire tekintettel van rám, és abban is biztos voltam immár, hogy nem változtak meg az érzései irántam, legalábbis a testi vágyat illetően. De a szerelmi vallomásomat mégsem viszonozta valamiért.
Mielőtt tovább töprenghettem volna, visszajött, és az ajtóból figyelte, ahogy befejezem az utolsó moccanatokat az étel elkészítésén.
Hátranéztem a válla fölött, és igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna az előbb az erkélyen.
- Mindjárt kész, és a poharakat is elmosogattam. Megterítenél? – kérdeztem.
Visszafojtott lélegzettel állt mellém, míg elővett két tányért, és az egyik pezsgőt a hűtőből, majd ezeket bevitte a nappaliba.
Én vittem be utána sorban a tésztát, a sajtot, meg a szószt.
Felavattuk az új evőeszközök egy részét, és örültem neki, hogy közös erővel sikerült egész ehetőre összehoznunk a spagettit. Mivel már jóideje nem ettem semmi tartalmasat, leszámítva persze a parkban elfogyasztott ebédet, jóízűen falatoztam.
Rob a vacsorát követően felajánlotta, hogy majd ő elmosogat, és úgy elteltem, hogy nem tiltakoztam ellene.
Kimentem az erkélyre elszívni egy cigit, és azon kezdtem gondolkodni, vajon mi lenne ha… De nem, még túl bátortalan voltam ahhoz, hogy egyáltalán gondolni is merjek ilyesmire.
Rob kívánt, ez egyértelmű. És én is őt. Ez is egyértelmű. De… Mindig ott volt a „de”. és a „mi lesz, hogyhogyha…”. Így nem mertem tenni még semmit. Viszont… nem feltétlenül muszáj végül az ágyban kikötnünk… Úgy vettem észre, hogy neki is jólesik, hogy végre nem rettenek el az érintésétől, és ez is rendkívül jó dolog. Emellett már a csókjai is nagyon hiányoztak. Akkor legalább ez a kis örömünk hadd legyen meg. És majd… valamikor kicsit tovább lépünk.
Mindehhez viszont nekem kell megtennem az első lépést, mert ő inkább menekül, csak ne okozzon nekem fájdalmat. Ahogy ezt végiggondoltam, körülnéztem, és egy kicsit hangulatosabbá akartam varázsolni a helyszínt. Bementem a fürdőbe - láttam, hogy Rob már majdnem végzett a mosogatással, ahogy belestem közben a konyhába -, és elővettem két gyertyát a mosdó alól. Az erkély két szélében a földön felállítottam őket, és máris romantikusabbá vált az egész, ahogy meggyújtottam. Kihoztam a pezsgőt is és töltöttem két pohárba.
Ezúttal biztonságosabb, ha pohárból fogyasztjuk, állapítottam meg.
A következő pillanatban megérkezett Rob is, és átnyújtottam neki az egyik pohár pezsgőt. Körülnézett, majd elmosolyodott, ahogy elvette. Örültem, hogy tetszik neki a gyertyák nyújtotta hangulatvilágítás.
- Mire igyunk? – kérdeztem.
Hosszan fontolgatta a választ. Azonban az enyém már készen várakozott.
- Ránk? – kérdeztem kacsintva.
Meglepődött ezen egy kicsit, majd újra elmosolyodott, én pedig olvadozni kezdtem. És próbáltam megőrizni a hidegvéremet.
- Ránk! – mondta határozottam, majd koccintottunk.
Belekortyoltam, Rob követte a példámat, de végig egymás szemébe néztünk. A hidegvérem melegedni, sőt forrni kezdett a pillantásától. Újra láttam benne a vágyat, de hirtelen elfordult.
Mivel viszont már eldöntöttem, hogy egy újabb lépésre már készen állok, hevesen dobogó szívvel közelebb léptem hozzá, a poharat kivettem a kezéből, és a korlátra helyeztem a sajátommal együtt.
Aztán mély levegőt véve elé léptem, és felnéztem rá.
Csak egy pillanatig tétováztam, majd a kezeiért nyúltam, és a derekamra helyeztem. Közben nem vettem le a tekintetem az arcáról, így láttam, hogy nagyot nyel. Bízok benne – ismételgettem magamban, de már rég nem kellett erről meggyőznöm magam. Valóban bíztam benne. Az éjjel és a főzés közben tanúsított magatartása is elég hatásos bizonyíték volt.
Mégis megremegtem, ahogy megérintett. De az ő kezei is reszkettek kissé. Ezen felbátorodva hozzá simultam, és visszaöleltem. Olyan megnyugtató és kellemes érzés volt a karjaiban lenni, hogy már szinte nem féltem semmitől.
Újra a szemébe néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy a pezsgő okozza-e a bódulatomat, vagy a közelsége.
Lehunytam a szemem, és vártam, hogy megcsókoljon.
